Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem néha olyan betűképet (magyarul:kapcsát) ad a véletlengenerátor, hogy nem tudom kibetűzni. Akárhogy meregetem a szemem, nem vagyok képes megmondani, hogy milyen betűt, számot dob elém az e-sors. Ime pl.:
Nem tudom biztosan, hogy a 4. és 5. karakter micsoda. Persze vannak tippjeim. De nem vagyok biztos benne, hogy egy robot nem gyorsabban megtalálná-e a jó megoldást, mint én...
Persze, seperc alatt lehet kérni újabb kapcsát (pl. reload gomb), ha rossz a tippünk. Kedves kommentelőmnek végülis igaza van: az n ill. az i betű a legesélyesebb első ránézésre (és nyert is), de lehetne pl. u vagy l betű is. Hát nem tudom - azért egy ember és egy karakterfelismerő szoftver közötti versengés eredményére kíváncsi lennék...
Utazom a buszon. Nap végefelé bérrabszolgaságtól megtörve, de fogyva nem. (Fordítva jobb lenne.)
Helytelenül megint pazarlom az időmet: bambulok, bámészkodom.
Mellettem 3 fiatal srác jókedvűen trécsel.
Egyszercsak leszálláshoz készülve térülnek-fordulnak, és nini, mit látok? Az egyik fiún? Egy piros tréningfelsőt (leánykori nevén: mackófelsőt). Hátulján egy felirat, nagy betűk: CCCP.
Hm. Régmúlt idők árnya (és fénye) sejlik*. Ez nem lehet az, amire gondolok.
Mert lehetne pl: Combined Community Codec Pack is. De mert eddig e szoftver léte elkerülte figyelmemet, hát ez fel sem merül bennem.
Csak nézek. Aztán vaksi szememmel ahogy fókuszálok, észreveszek a nagy betűk alatt egy kis képet: sarló és kalapács. (Amúgy a munka jelképei.) Semmi kétség. Az, amire gondoltam. Hm.
Elképzelem, ahogy ez a srác egy magyar gárda tagbaszakadtjával találkozik.
Vagy inkább ne?
_________________________________________
* E szép új világ (új)szülötteinek: CCCP = Szojuz Szovjetszkih Szocialisztyicseszkih Reszpublik, magyarul: Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (Rövidítések.hu) Röviden: Szovjetunió Eredetiben: Союз Советских Социалистических Республик (СССР, Советский Союз)
Néha olvasgatom az apróhirdetéseket. Amikor már végeztem a lényegi részekkel, amikor elfogyott az olvasnivalóm, amikor sajnálom a fogyó időmet üres bambulásra vesztegetni a BKVjáratain. Esetleg egyéb időpazarló helyzetben: ügyintézésre, orvosi rendelésre várva. (Ez utóbbiak hálisten ritkán fordulnak elő, csak a legvégső esetben fanyalodok ilyen önkínzó szituációkra.)
Nem tudom, megfigyelted-e már, Kedves Olvasóm, hogy az apróhirdetések olvasgatása komoly szociológiai tanulmánnyal felér? De találunk bennük mást is: humort, információt, pszichológiai esettanulmányokat. És a műfaji keretekből adódóan zanzásítva. A valós élet sűrítményei. Kivonatai. Párlatai. Vagy ilyesmik.
Most pl. épp a Busz* nevű sajtóterméket vesézem ki útközben. Ritkán botlok bele. Hát lássuk csak: még most is olyan nélkülözhető, mint még az lapindítás utáni nekibuzduláskor?
Igen.
Azért mégis találok benne ezt-azt.
Pl. egy apróhirdetést. És máris mosolyra gyűrődik arcom. Az Ingatlan rovatból, nini, mit tudok meg: Budapesten van egy Mosoly utca. A 13. kerületben valahol. (Lásd még: Útvonalterv.hu)
Gondoltad volna, Kedves Olvasóm?
Képzeletemet rögtön megragadta. Mert hogy Mosoly országa** létezik, ez nyílt titok volt már eddig is számomra. De hogy egy utca???
Ha most épp lenne fölösleges 10,2 M HUF-om, akkor feltétlen megnézném, és lehet, meg is venném. Gondoljunk csak bele: egy utcanév is lehet piacképesség-növelő. Sőt árnövelő. Nem beszélve az érzésről. Milyen jó lehet mondani a Hol laksz? kérdésre: a Mosoly utcában. Azonnal egy derűs alaphelyzetet teremt, akármilyen szituáció is legyen.
Egyébként egy utcanév-lista olvasgatása is érdekes elfoglaltság. Hasonló az apróhirdetésekhez: szociológia, humor, információ, stb...
Minenestre felcsigázva vallatom az Útvonalterv.hu-t: Bánat utca: nincs. Könny utca: nincs. Öröm utca: van! És hol? A XII. kerületben. Hja, ott könnyű. Ahol a gazdagok laknak. Ott egy ilyen név nem ad hozzá semmit a hely szelleméhez: csak rendundancia.
Jójó, most ne gyere azzal a közhellyel, Kedves Olvasóm, hogy a pénz nem boldogít.
Engedd meg, hogy ezt én saját tapasztalati úton dönthessem el. Úgyhogy kérek a teszthez egy megfelelő összeget. Mondjuk 50 M HUF-ot. De legalább 10,2 milliót.
Várom jelentkezésedet emailben.
Köszönöm :-)
___________________________________
* Honlapja nincs neki. Legalábbis a www.busz.hu nem működik. Legalábbis momentán.
** Hm. Mintha ma írta volna:
"Így született meg A mosoly országa, amely mostani formájában már sokkal izgalmasabb és drámaibb, mint eredetileg volt. Erre azonban szükség is van, mert a mai közönség egészen más, mint a régi volt, és A sárga kabát primitív meséje ma már legfeljebb elnéző mosolyt váltana ki a nézőtéren. Hiába: a mai kor embere izgalmakra vágyik még az operettszínházakban is, és ez előtt meg kell hajolni a szerzőnek! Szerencsére A sárga kabát váza nagyon alkalmas volt arra, hogy tűzijátékkal és bengáli fényekkel feldíszítsük..."(Lehár Ferenc)
Már kifakadtam korábban a NolBlog interaktiv- ill. kommunikációképtelenségén, hogy sehol nem lelek rést az erős bástyán: millióféle regisztrációm dacára nem enged belépni sehogyan se. Hát most végre megtaláltam. A rést. Az erős bástyán :-) Léderer Pálnak hívják :-)
Mert igaz, hogy múltkor dacosan mondtam: ha nem engednek be, akkor nem is akarok bemenni, dehát egyik velemszületett hibám, hogy rendkivül makacs ember vagyok.
Különösen a lehetetlennek látszó problémák nem hagynak nyugodni. (Talán már mondtam: csak a lehetetlennel érdemes próbálkozni, abban van az igazi kihívás :-))
És újabb ostromot kezdtem a minap. Újabb regisztrációk. Újabb visszapattanás. Nem jutok be.
No(l), gondoltam:
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.*
És szétnéztem. Merengve. A NOL.hu-n. Leginkább az impresszumban**. Néztem: kit nézzek ki magamnak? Mindenféle nagy, fő- és még főbb emberek nevei, címei. Hát én immár kit válasszak? (Virágom, virágom.) Okos fejemmel biccentettem. Választottam. Kettőt. Mint valamelyest releváns címeket, nevet. Nem reméltem. De írtam. Léderer Pál, mint Népszabadság Online felelős szerkesztője, elég illetékesnek látszó név. És a közös kalap: az online@nepszabadsag.hu . A két cím közül legalább az egyik hátha mégse olyan, mint a lukas veder: csak merem, merem bele a vizet - hiába.
Persze, nem szivesen zaklatok olyan Nagy Embert, mint egy főszerkesztő. Pláne, ha még felelős is. De hát a céltáblának is a közepét próbáljuk eltalálni, nagyobb az esély, hogy jó találatunk lesz, mintha eleve a széleivel próbálkozunk. Hát nem?
No, 1 szó=100: Léderer Pál, képzeld el, Kedves Olvasóm, válaszolt. És postafordultával.
Hm. Jól elcsodálkoztam. Persze örültem. Lám: milyen kevés is elég az örömhöz a mai ínséges világban. Sajnálkozását kifejezte, és továbbította zokszavaimat az illetékesebbeknek. Fejlesztőknek. Tehát szak-társaimnak. Kíváncsi vagyok a további fejleményekre.
Ezúton is köszönöm Léderer Pálnak a pozitív élményt. (Öröm-, reménymorzsák, meg ilyesmi.) És elnézést a kissé indulatos hangnemért - ha előre tudom, hogy ő tényleg válaszol, akkor kicsit finomítottam volna rajta :-)
És most várok.
Egy kicsit :-)
___________________________
* József Attila: Reménytelenül
** Azért nem tudom megállni, ahányszor csak a Krumpli Béla névre téved a szemem, mindig mosolyra gyűrődik arcom. Szita vagyok a kíváncsiságtól: vajh ez egy igazi név lehet? Google szerint mintha...
Utazom a Combinó kuckójában.
Elvagyok.
Bérrabszolgaságból hazafelé.
Bambulok.
Gondolataimat rendezgetem.
Tennivalóimat számbaveszem.
A legoptimálisabb cselekvési tervet próbálom kiötleni. Hátha sikerül 2 óra alatt 4 órányi dolgomat elvégezni. Mindent lehet, csak akarni kell. Igaz-e?
Közben élvezkedek: diszkréten, de figyelmesen bámulom utastársaimat. Tk. kukkolok. Mennyifélék...mindegyik egy külön világ. Ime, a végtelen rendszer egy részrendszere. Ami szintén végtelen. Annak látszó.
Egyszer csak beúszik tudatomba valami zörgő hang. Lesek. Az egyik utastárs mintha valami reklámzacsiból eszegetne valamit, és közben, ugye, zörög a zacsi. (Vaksi szemeim ezt sejtetik. A másik oldali ajtónál áll emberünk. De ezért nem veszem fel a látószemüvegem, no meg akkor kilógna a lólábam, és az ciki lenne.)
Hát istenem.
Éhes a kedves utastárs.
Van ilyen.
Egyék csak.
Pláne, hogy a zacsi nyilván felfogja az esetleg hullani vágyó morzsákat.
De aztán kezd valahogy furcsa lenni a dolog. Evéshez nem szokás ennyire folyamatosan, tartósan, erősen zörgetni a zacsit. És ráadásul ez egy különösen zörgős zacsi. Még azért próbálkozom logikai síkon: ilyen nehéz megtalálni a zacsiban a falatokat?
Hirtelen átjön ehhez az ajtóhoz.
Előttem áll.
Ez vaksi szemeimnek kedvezőbb.
Ekkorra bizonyossá válik, hogy emberünknél valami gáz van. Valami nem teljesen gömbölyű. Folyamatosan, erősen, hangosan zörgeti, gyűrögeti a zacsit az arca előtt.
Lopva kukkolom. Evésnek, kajának nyoma nincs. Valami azt súgja, nem lenne jó, ha észrevenné kitüntető figyelmemet. Ezért alibi pillantásokat vetek egyéb irányokba is.
Úgy teszek, mintha semmi különös nem történne az orrom előtt.
Pláne emberünk orra előtt.
A zacsizörgetéstől eltekintve, amúgy emberünk normálisnak látszó utas. Ruházata, táskája - mint a többieké. Semmi különös.
Az arcát, tekintetét persze nem sikerül meglátnom, akárhogy próbálkozom suttyomban - a zacsi takarja folyamatosan.
És csak zörög, csak zörög.
Titkon azért egy kis félelem kezd bennem előkúszni. Mostanában mennyit hallani normálisnak(?) tűnő emberek által elkövett támadásokról, szúrkálásokról, lövöldözésekről, verésekről. Még igazából okra sincs szükség: az erőszak saját gyönyörűségére nyilvánul meg napjainkban. Sőt, újabban már gyerekek körében is. Ugye, a minap itt a Blahánál botlottam bele majdnem abba az óriási vértócsába. És majdnem ott vagyunk most is. A Blaha előtt kettővel. Egy szemmel láthatóan pszichésen problémás ember meg hát, ugye, ki tudhatja, melyik pillanatban mit tesz. Nem biztos, hogy a zacsizörgetés kielégítően kitölti lényének hiányait.
De még mielőtt nagyon beparáznék, megkönnyebülök: emberünk leszáll. A zacsizörgetést pillanatra se hagyja el. Néznék utána kíváncsian (már kicsit kevésbé diszkréten), de a Combino takarja. Hát mindegy, ennyi is elegendő élmény volt mára.
És eszembe jut a másik, régebbi furcsa jelenség: a Toppantóember. Az is pont itt hökkentette meg az embereket óriási nagy, erős, hangos toppantásaival. Csak gondolom, hogy a két ember nem ugyanaz. Bár ki tudja. Lehet, hogy időnként vált. És legközelebb valami újabbal lepi meg a körút e szakaszát.
Az is milyen érdekes, hogy a jelek szerint itt, az Oktogon és a Blaha között valahogy nagy az egy négyzetméterre eső furcsa emberek száma.
Hanem az utastársak viszonyulása a furcsa jelenséghez!
Na, ez is egy külön értekezés tárgya lehetne.
Lesz.
Mindig elragadtatást érzek, ha egy felhasználóbarát tárggyal, szolgáltatással találkozom, hiszen ritka ma az ilyen. Fehér holló. Manapság csak elméletben - marketing tankönyvekben, tréningeken - lehet hallani olyanról, hogy az ügyfél az első.
Soha nem felejtem el, még valamikor a rendszerváltás hajnalán, a csodavárás delíriumában láttam egy riportot a tévében, egy hölgy beszélt lelkesen (azt hiszem, kereskedő lehetett) valami termékük, vagy szolgáltatásuk kapcsán (ma valami managernek mondanánk, de akkor még nem volt divat ez a semmitmondó generálszószos kifejezés). A pontos részletekre már nem emléxem, talán valami külföldi (a fejlett(?), nyugati, bejáratott kapitalista viszonyok közül) rándult ide, lehet, hogy beszállt a cégbe, vagy már meg is vette, nem tudom, mindenesetre jött okosítani a begyepesedett, a szocializmus emlőin vegetált csóresz magyar dolgozókat. És az egyik magyar dolgozó volt ez a hölgy (egyszerűség végett nevezzük a vezető beosztásút is dolgozónak), aki áradozott. Hogy ők most egy nagy dolgot tanultak. Amit ők eddig még nem tudtak. Nem is gondoltak rá. Nevezetesen: hogy a vevő a király. És ahogy ezt mondta! El volt ájulva. Mint aki most jutott egy fantasztikus felfedezés birtokába. A kapitalista szakembereknek hála.
Engem akkor még hidegen hagyott a politika, a rendszerváltozás - egyéb dolgokkal voltam elfoglalva. De már akkor is meghökkentem ezen a kijelentésen. Hogy egy kereskedőnek (még akkor is, ha szocialista) egy nyugati szakember kell ahhoz (nyilván jó pénzért), hogy felvilágosítsa a kereskedelem egyik alapelvére - hát eldobtam az agyamat egyből. (Azóta is keresem.) Hogy ez a hölgy nem szégyellte bevallani, hogy eddig úgy dolgozott a szakmában, hogy arról fogalma se volt...
Hát nem tudom. Azóta, hogy a létező szocializmus után a létező kapitalizmust is van szerencsém saját bőrön tapasztalni, látom: ez az alaptétel csak elv. A gyakorlat meg egészen más. El is gondolkodom gyakran, hogy a mai kapitalista, állítólag versenyhelyzetben lévő termelők, kereskedők miből élhetnek valójában, ha ilyen (és egyre ilyenebb) sz@r termékeket, szolgáltatásokat produkálnak. A vevő, az ügyfél kiszolgálását meg már ne is említsük.
Bár kérdés, hogy ami itt ma van, az mennyiben kapitalizmus egyáltalán. Ha nem az, akkor meg micsoda.
Az biztos, hogy a legutóbbi átkosban is voltak szakmájukat szerető, azt magas szinten művelő kereskedők, gyártók. Talán csak annyi a különbség, hogy akkor többen voltak ilyenek. Talán elég csak az Állami áruház c. filmre gondolnunk. Pl. az "itt állunk majd télvíz idején gólya nélkül" rábeszélő duma a mai gügyén gügye reklámokat, marketingszöveget magasan veri.
No de visszakanyarodva ahhoz, ami ürügyet szolgáltatott arra, hogy mindezt elmondhattam: egy boríték. Pontosabban egy borítéktípus. A Budapest Bank örvendeztetett meg vele már párszor. Nem kell a borítéknyitással szenvedni: keresni valami alkalmas szerszámot (tollat, ceruzát, kulcsot, csavarhúzót, kést, kötőtűt, csipeszt, reszelőt, fűrészt, fúrógépet, stb), vagy foggal és körömmel tépni, szakítani, hogy hozzájussunk a boríték tartalmához. Nem. E boríték egyszerűen önjáró: önmaga szolgáltatja a nyitáshoz is az eszközt. Oly egyszerű, hogy ehhez bizonyára komoly kutatómunka kellett, ill. bizonyára jóval nehezebb a tömegtermelés megvalósítása. Ezért nyilván az ára is jóval magasabb a hagyományosnál. Igaz: az utóbbi nem hagyja elfelejteni, hogy az élet folytonos küzdelem. Kihozza az emberből a kreativitást. És megfigyelted-e már, Kedves Olvasóm, hogy egy emberre mennyire jellemző a borítéknyitás technikája? Elgondolkodtál-e már azon, hogy ebből mire is lehet következtetni a személyiségre nézvést? Lehetséges, hogy vannak is erre vonatkozó tudományos kutatások. És eredmények. Érdekes lenne ilyet olvasni. Persze, jusson eszünkbe, hogy az én drága ügyészem módszerét ez sem übereli. Mert ő, amint láttuk, egyszerűen magát a borítéknyitást teszi szükségtelenné: borítékon át is jól olvasható határozatokat, leveleket küldözget nekem. No de talán a Jogszolgáltatás Istenei eléggé egyedülállóak az adatvédelem sutbadobása tekintetében. (Mert ők tehetik.)
És mert megmutatni könnyebb, mint leírni, hát ime, a fantasztikus boríték:
Hihetetlen, hogy mennyi példáját találni az elmélet és gyakorlat ellentmondásának.
Itt van pl. egy könyv: Pikó András−Wisinger István−Zöldi László: Média- és sajtóismeret. Pécs, Dialog−Campus Kiadó, 2006.
Belekukkantok egy eladói könyves pulton - újabban (öregségemre) érdekel e téma. Is.
És kíváncsi vagyok, hogy mit ír az elektronikus médiáról, sajtóról, internetről. Mint napjaink egyik legfontosabbá váló médiafelületéről, amely javában és alapjaiban módosítja az írói, olvasói szokásokat, formában, tartalomban - térben és időben.
És nézek nagyokat: semmit. Egy szó, annyi se sok, de annyi sincs. Vagy olyan jól el van dugva valahol rejtve a szövegben, hogy az is csak azt jelenti: a szerzők az e-médiát jelentéktelennek, kevésbé fontosnak ítélik.
Hihetetlen. A médiavilág neves művelői, oktatói(!) az elektronikus sajtót negligálják. Egy tankönyvben! Egy alig 1-2 éves kiadásban!
Szavam elakad, fülem kettéáll.
Ugyanakkor azon sopánkodnak a hagyományos sajtó neves "öregjei", képviselő, hívei, hogy a papíralapú sajtó halódik. Meghogy a szakmát már egyre kevésbé szakemberek művelik. És eltöprengenek azon, hogy miért is van ez, szomorkodnak, hogy nem jól van ez így, brühühü.
Ahelyett, hogy a világ, a technika változásait jobban szemügyre vennék, tanulmányoznák, és megpróbálnák megtalálni (de legalább keresni) a "megtartani-elvetni" elv alapján az egyensúlyt a régi ill. az új módszerek, technika, szemlélet elemei között.
Én, kérem, ezt képtelen vagyok megérteni.
Vagy itt van pl. a TudásMenedzsment a PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Karának periodikája. Hát ha másutt nem, de ott aztán illene tudni, hogy mi az információ fogalma. És kérem, ott vannak cikkek, amelyeknél nem tüntetik fel az információ egyik legfőbb paraméterét, az időt. A dátumot. Hogy mikor íródott a cikk. Ma, amikor estére már elavult lehet egy reggeli hír, esemény, vélemény, gondolat, ismeret. Pl.: Agárdi Péter: A mai magyar média néhány jelensége és fejlődési irányai De ebben legalább szó esik az elektronikus médiáról (3-szor!) és az internetről(13-szor).
Hogy mit mond róla, azt még nem volt időm elolvasni. Majd talán azt is sikerül.
De hogy mikor mondta, az fontos lenne. Bár a szövegből meg lehet becsülni ( 2006-nál régebbi nem lehet ), de hát egy korrekt médiamunkás, ill. publikáló azt feltűnő helyre odaírja.
Arról már nem is beszélek, hogy a kommunikáció jelentésével is hadilábon áll sok médiaszakember. Hogy a mai, e-média már nem a régi, hagyományos, inkább egyirányú "kommunikáció" felülete. (Bár kérdés, hogy az egyirányú kommunikációt mennyire lehet kommunikációnak nevezni.) Az e-média épphogy a valódi kommunikáció lehetőségét nyújtja: közvetlen párbeszédet író és olvasó között, elmosódnak a határok a résztvevők között: az olvasó ír is, és az író olvas is. Az e-médiának ez a másik fontos sajátossága. És bizony nagyon sok olyan médiamunkást látok a neten, akik a hagyományos módszereket hozzák magukkal: nem adaptálják a mondanivalót megtámogató formázást, az információértéket növelő webhivatkozások (linkek) beszúrását, és ha ott is van a lehetőség az olvasói, fórumos hozzászólásra, minden jel arra mutat, meg se nézik: nem érdekli az írót a fantasztikus lehetőség, hogy írása azonnali hatását, gondolatai megfelelőségét felmérheti.
Lám, az egyik kommentelőm is csodálkozik, hogy válaszoltam neki. Nincsenek hozzászokva. A legtöbben csak írják, írják a magukét, a reagálások már nem érdeklik. Pedig a vita az élet sava-borsa. Az egyik.
Na most, ha a diákok ilyen "korszerű" ismereteket kapnak, háááát... nem is tudom, mit mondjak. Hát akkor hogyan, hol képződnének jó médiamunkások?
Ezért aztán most jól meg is lepett, hogy Zöldi László egyik cikkében a média egységes kezelése mellett emel szót. E-média inkluzíve. Ha jól értem.
Ezen a szónokok mondanivalója jobban kidomborodik, mint az Index.hu felvételén. Viszont az utóbbin inkább a szeretetet és békét szemléltető lelkes tömeg mondanivalóját van szerencsénk jobban tanulmányozni.
Az MTV.hu videotárában is van valahol egy felvétel, de elég csapnivaló, ráadásul techinakilag se egy csúcs: a video előtt hosszú várakozásra kényszerít valami reklámnak látszó képsorozat.
Természetesen a leghitelesebb forrás a magyar gárda webhelye. Lenne. Ha pl. lenne ott is videofelvétel. Tk. ott illene lennie az egész eseményről egy teljes felvételnek, ami mindent tartalmaz: szónoklatokat, résztvevőket, a "népharag" megnyilvánulását. Hiszen mi mással bizonyíthatnák jobban a béke, a szeretet, a kultúra szellemének jelenlétét, a rasszizmus, antiszemitizmus vádjának igaztalanságát, mint az eseményt legjobban dokumentáló kép- és hangfelvétellel? (Persze, ilyet is lehet manipulálni, de más felvételekkel egybevetve könnyen kilógna a lóláb.) De nincs. Se kép, se hang. Talán később. Ez esetben kicsit meglep a lassúságuk. Nem vall rájuk. Csak nincs valami baj?
Másrészt a hitelességet számomra az is kérdésessé teszi, ha a "Rólunk írták" szekcióban tk. nem mást olvashatunk, mint önfényezést. Egy valamirevaló eszmerendszer elég bátor ahhoz, hogy az rajta kivül, tőle távol(abb) állók (ellen)véleményét is a sajátjai mellé teszi pl. egy "Mások írták" szekció keretében. Legfeljebb megjegyzésként odaírja, hogy "nem értünk vele egyet". Jobb esetben pedig vitába is száll vele, racionális érvekkel, tényekkel támogatva a saját hitét. Mert így a görög mondabeli szépfiú, Narcisszosz személyiségéhez (is) hasonlatos a magyar gárda megnyilvánulása.
Jobb híján egy kis idézet a hiteles szöveges tudósításból:
innen azt is megtudhatjuk legalább, hogy az egyik felolvasó egy gárdista lány volt. Ami elég különös, mert nőt keveset látni közöttük, legalábbis beöltözve masírozva. És megfigyeléseim szerint a nők kevésbé is szeretnek katonásdit, csendőrösdit játszani.
...Kende Péter váratlan felbukkanása felkorbácsolta az indulatokat* a jelenlévő szimpatizánsok között. A hírhedt közírót a rendezvény operatív vezetője felszólította, hogy hagyja el a helyszínt és ne provokálja a tömeget. A tömeg ugyanis egyre hangosabban követelte Kende távozását. A megrettent* tollnokot végül a rendőrök és rendezők gyűrűje védte meg a népharagtól: a rendezvényt biztosító erők védőgyűrűben menekítették ki a provokatőrt.
Nem értek egyet azokkal, akik nem látogatják legalább időnként a túl- és még azon is túlibb parti weboldalakat. Jó tisztában lenni azzal, ill. újra és újra meggyőződni arról "tiszta forrásból", hogy mi az, ami ellen tiltakozik az ember.
_________________________________________________________________________
* Itt jegyezném meg, hogy ezexerint eleve is voltak, vannak indulatok, amiket fel lehet korbácsolni. Hm. Érdekes, én Kendén nem láttam a megrettenés jeleit. De bizonyára ez attól van, mert én a bal szememmel nézem, a gárdista-hívők pedig jobbal.
Másrészt egy egyszerű megjelenés mitől provokáció? Egyik kommentelő (nevezetesen tomcat, polgári nevén Polgár Tamás) mentségül(?) felhozza, hogy őt is épphogy agyon nem verték valamelyik megmonzduláson a "mieink".
Talán erről beszél:
Egyébként a YouTube-on számtalan videó megnézhető a megfelelő kulcsszavas kereséssel (gárda, antifasiszta, tomcat, stb...) Pl. igen érdekes és elég rendhagyó, ahogy valamelyik médiának (a neve nincs ott az információs részben - megint csak bizonyságul azon állításomra, hogy milyen kevesen tudják, mit jelent az információ fogalma) kifejtik hitvallásukat egyes gárdatagok, ill. -vezetők. (Nem lepne meg, ha ez a média egy gárdaközeli vállakozás lenne.)
Pl. eddig azt hittem, hogy a buddhizmus és egy katonai(nak) látszó szervezet egymást kizáró intézmény. Pláne, ha nincs háború. (Vagy van? Lesz? Másrészt: ha belegondolok vallás és vallás között nincs olyan nagy különbség, ugyebár.)
Érdekes belegondolni abba is, hogy egy orvos gárdatag hogyan egyezteti össze a gárda szellemét** és orvosi esküjét. Hm. Lehetséges, hogy mostmár származást igazoló papírt is célszerű lesz orvosi ellátáshoz magunkkal vinni?
És arról is meggyőződhetünk, hogy ők aztán nem antiszemiták, akárki meglássa! Olyan, hogy fasiszta veszély, egyszerűen nevetséges. Ime:
Hogy aztán ezek a kijelentések hogyan illeszkednek pl. a Blaha tér-közeli legutóbbi megmozduláson tapasztalt "népharag" hangos, dühödt, durva, határozottan rasszista, antifasiszta kifejezéseihez, köpködéseihez, dobálásaihoz - az én logikai képességeimet meghaladja. De biztos vagyok benne, hogy ebben a (szélső)jobbak (és tomcat) jobbak , és meg tudják magyarázni. Hátha még én is megértem. Mindenesetre próbálják meg. Elkötelezettségük, hivatástudatuk ezt megkívánja.
_________________________________________________________
** természetesen nem a papírforma szerinti elvekre gondolok, u.m. kultúrális és hagyományőrző, gátvédő, sírgondozó, és egyéb (régebben: úttörő-, még régebben, és újraéledten: cserkész-) vállalásokra és jótettekre.
Nos, hát talán ismét ennyit az elvek (szólamok) és a valóság viszonyáról.
Ezek egymás mellé állításához (is) lám, milyen nagyszerű eszköz az internet.
Persze van vele munka, dehát ezt vállani kell.
Kellene.
A balparton.
Is.
Friss kommentek