Nem szeretek leülni. Több vele a macera.
Mire bemásznék, elhelyezkednék, már hamarosan mászhatok kifelé. Egyszerűen nem éri meg. Gyűrődik a ruha, a test. Talán még a lélek is :-)
Kánikulában meg ráolvad az ember az ülésre. Hidegben meg jobban jegesedik - mozdulatlanul.
Nem beszélve arról, hogy évtizedek óta ülőmunkát végzek, napi 8-10 órát görnyedek számítógép előtt: totál ki van a derekam, hátam, gerincem, az egész ülőszerkezetem.
Tehát örülök, ha kicsit állhatok, mozoghatok.
És még: intorvertált lévén, nem szeretek (pláne idegen) emberek testközelségében lenni.
Szeretem a tisztes távolságot. Viszonylag nagy a perszonális térigényem.
Elnézem az embereket, hogyan képesek nyomulni ülőhelyekért. 1-2 megállóra is.
Én nem tudom, ennyi beteg, gyenge, holtfáradt ember lenne, hogy 5-10 percet nem bírnak ki állva? Pedig nem is látszik rajtuk.
Persze más szempontból meg jó: hiszen ha mindenki állna, akkor nem lenne elég állóhely.
Nem tudom, ki milyen viszonyban van a Combinokkal - állítólag már ez is partfüggő.
Szerintem a Combinokon van, ami rossz, és van, ami jó. Utóbbiak között van az a fantasztikus egyszemélyes kuckó, ami az ajtók mellett van: ha oda beáll az ember, akkor 3 oldalról is védve van, és a le-felszállás is pillanat műve.
Ez a kedvenc helyem. Kérem szabadon hagyni :-)
Hanem most kipróbáltam már némelyik ülését is. Az ajtó mellettieket. Hát kérem, elég érdekes úgy ülni, hogy nem ér le a lábam... Nem túl jó ez a gyógyuló bokámnak se, de talán mégis biztonságosabb most még, mint állni.
De alig várom már, hogy újra állva utazhassak.
Az is érdekes tanulmány tárgya lehetne, hogy az emberek mennyire veszik észre, hogy egy sérült utastársuk van, ill. mennyire áldozzák fel kiharcolt ülőhelyüket.
De erről talán majd máskor.
Kánikulában meg ráolvad az ember az ülésre. Hidegben meg jobban jegesedik - mozdulatlanul.
Nem beszélve arról, hogy évtizedek óta ülőmunkát végzek, napi 8-10 órát görnyedek számítógép előtt: totál ki van a derekam, hátam, gerincem, az egész ülőszerkezetem.
Tehát örülök, ha kicsit állhatok, mozoghatok.
És még: intorvertált lévén, nem szeretek (pláne idegen) emberek testközelségében lenni.
Szeretem a tisztes távolságot. Viszonylag nagy a perszonális térigényem.
Elnézem az embereket, hogyan képesek nyomulni ülőhelyekért. 1-2 megállóra is.
Én nem tudom, ennyi beteg, gyenge, holtfáradt ember lenne, hogy 5-10 percet nem bírnak ki állva? Pedig nem is látszik rajtuk.
Persze más szempontból meg jó: hiszen ha mindenki állna, akkor nem lenne elég állóhely.
Nem tudom, ki milyen viszonyban van a Combinokkal - állítólag már ez is partfüggő.
Szerintem a Combinokon van, ami rossz, és van, ami jó. Utóbbiak között van az a fantasztikus egyszemélyes kuckó, ami az ajtók mellett van: ha oda beáll az ember, akkor 3 oldalról is védve van, és a le-felszállás is pillanat műve.
Ez a kedvenc helyem. Kérem szabadon hagyni :-)
Hanem most kipróbáltam már némelyik ülését is. Az ajtó mellettieket. Hát kérem, elég érdekes úgy ülni, hogy nem ér le a lábam... Nem túl jó ez a gyógyuló bokámnak se, de talán mégis biztonságosabb most még, mint állni.
De alig várom már, hogy újra állva utazhassak.
Az is érdekes tanulmány tárgya lehetne, hogy az emberek mennyire veszik észre, hogy egy sérült utastársuk van, ill. mennyire áldozzák fel kiharcolt ülőhelyüket.
De erről talán majd máskor.
