Avagy: újabb kaktuszjelentés
Kötelességemnek tartom az én drága kis kaktuszomról a további fejlemények közreadását. (Ha már elkezdtem :-))
Nos, az első virága teljes pompájában tárulkozik ki a világnak. Pontosabban nekem, ill. a környzetét alkotó embereknek, de én esélyt adok neki itt, a blogomon keresztül, hogy a világ is megcsodálhassa :-)
Elbűvülő, nemde?
Összekötve a kellemest a hasznossal: itt válaszolok EL LOBO-nak az előző kaktusz-tudósításomhoz írt kommentjében olvasható 5 pontjára. Hát kéremszépen.
1.) A kaktusz csak akkor bök, ha nem kellő gyengédséggel, óvatossággal, megértéssel közeledsz hozzá. Ha elfogadod a másságát, és értőn nyúlsz hozzá, akkor nem bök. No meg különben is: minek fogdosni, nyúlkálni? Nem azért van. E tekintetben nem hasonlatos az emberhez, aki akkor is képes beléd rugni, ha nem is ártottál neki. Legalábbis nem tudsz róla. Másrészt a kaktusz tövisét minden bizonnyal védekezésre (is) használja. A szépség érzékeny, törékeny valami, így is bánnak vele sokan: durván letépik, legázolják, letapossák olyanok, akikre viszont a szépség nem jellemző - nyilván épp ezért: irigyek. Mondván: ha elpusztítom a szépséget, akkor az én rondaságom nem lesz feltűnő. Annyira. Hát, kedves EL LOBO, így megy ez.
2.) A tövisek: igaz, nem szóltam róluk elragadtatással. No de hát a tövis a kaktusz lényege. Ha nincs tövis, kaktusz sincs. Vagyis a tövis a kaktusz elválaszthatatlan része - hát kell ennél több? Mint ahogy arra sem gondolunk, hogy milyen csodás, hogy lélegzünk, hogy dobog a szivünk, hogy tudunk járni, hogy gondolatok cikáznak fejünkben - ez mind az emberi léthez tartozik, ezért is mondhatjuk: olyan természetes, mint hogy levegőt veszel. Mindeme jelenségeket csak akkor értékeljük különös hangsúllyal, ha valami porszem kerül a gépezetbe. Ha a vegetatív szisztéma valamelyik komponensének elvesztése rémével kell farkasszemet néznünk, csak akkor (ill. a rém távozta után egy kis ideig) tudjuk átélni: milyen fantasztikus, hogy látunk, hallunk, járunk, lélegzünk, gondolkodunk. Ez már csak így van, kedves EL LOBO.
3.) A cserép: az anyaságot neki tulajdonítani azért kicsit túlzásnak tűnik. Mert azt se mondjuk, hogy egy csecsemő anyja a bölcső, amely átmenetileg (igen rövid ideig) befogadja. Ettől még a bölcső szerepe nagyon fontos. Mint ahogy a cserépé is. Mindazonáltal én egy olyan cserépről tudnék igazán nagy elragadtatással szólani, ha az együtt nőne tartalmával, mert a folytonos átültetgetés elég macera, valljuk csak be, kedves EL LOBO.
4.) A fazekas: nos, korunk a műanyagok kora. Ez a cserép voltaképpen nem cserép, csak egy műanyag tartó. Attól, hogy nem méltattam, még nem tagadom szerepe fontosságát. Mint ahogy egy márkás bor esetén sem szokták az őt tartalmazó palackot dicsőíteni, ami nem jelenti azt, hogy az üveg nélkülözhető lenne. Ez a "cserép" fazekast még nem láthatott, kedves EL LOBO, sőt őt se láthatta fazekas. Minden bizonnyal bérrabszolgák nyomkodnak böhöm gépeken gombokat, és/vagy futószalag mellett teszik-veszik, dobálják az ilyen "cserepeket", akiknek tökmindegy, hogy mit köp ki a gép, a futószalag, csak kibírják valahogy azt a napi 8 (+1, +2, ...) órát annyi bérért, amennyiért munkaerejüket eladni kényszerülnek. Áron alul. Egyáltalán: a fazekas, mint olyan, elmúlóban van. Kár. Hacsak majd egyszer vissza nem kényszerül az emberiség a kezdeti, kézműves, manuálisabb, gépesítetlenebb berendezkedésre. Lásd a következő pontot.
5.) A föld: khm. Ez igen! Történelem-turmix :-) Vagy ilyesmi :-) Kéremszépen, a földre nem kell felvágni. Közösen, globálisan tesszük tönkre, szittyák, nem szittyák - a végeredményben már tökre nem fog számítani, hogy kik mennyit tettek hozzá. (Vettek el belőle.) Meg hogy ki mindenkiknek a vére ázott/ázik bele, erről talán jobb, ha nem is beszélünk. Azt azért hadd jegyezzem meg: a vér mindenki ereiben piros. Sőt: minden alkatrészünk ugyanazokból az elemekből épül fel: sejtek, atomok, ilyesmik. Nem hinném, hogy lenne speciális szittya atomi részecske. Igaz, ezt egyes szittyák viszont hittel hiszik. Végszóként megkockáztatom: embernek már rég nyoma se lesz, amikor kaktuszok még mindig. Vagy: újra... Azt meg, kedves EL LOBO, elképzelni sem tudom, mi alapján liberálisozol le. Legújabb ismereteim szerint a liberalizmus egyik ismérve a kapitalizmus igenlése. Rólam pedig nemigen mondható, hogy kapitalizmus-hívő lennék.
És ha röviden akartam volna válaszolni, csak annyit mondtam volna, hogy én mindenütt kaktuszról beszéltem. A kaktusz pedig nem csak a virágot jelenti, hanem komplexen az egész növényt, mindenestül. És számomra épp a tövisek miatt izgalmas a virága is. Ha egy virághoz különösebb odafigyelés nélkül hozzányúlkálhatsz, abban mi érdekes van, kedves EL LOBO?
De vissza az én kis kaktuszocskámhoz: amint a fentiekben látható, bizony a másik bimbó is egyre duzzad, és fesleni vágyik. Hamarosan már azt mondhatom neki: te kis feslett :-)
Ugyanakkor láthatjuk, hogy az elsőszülött máris leélte életét - fonnyad, aszik: ennyi volt.
A természet örök körforgását is szemlélteti a drágám: minden kicsiben is ott van a végtelen nagy is. Vagy fordítva :-)
És a tövisek is nagyon kedvesek :-)
Meg a cserép.
Meg a föld.
Meg én.
:-)