Kedves Olvasóm!

(Hm. Most villant belém, hogy a "Kedves Olvasó" rövidítve: K.O.. Ezen jó lenne kissé elmélázni. Majd egyszer. Talán.)

Bizony régóta hiányoltuk egymás társaságát.
Azt nem tudhatom, hogy veled mi van, de hogy nálam a zajlások tömött sorokban meneteltek, menetelnek (át rajtam), azt talán joggal kijelenthetem.

Ilyen nagy kihagyás után azt se tudom, hol kezdjem.
Már egy ideje ezen dilemmázom.
Kezdjem-e, vagy folytassam?
És ha igen - melyiket?
Melyik szálat vegyem fel?
Melyiket előbb, melyiket később?
No és: hogyan mondjam el neked, amit el lehet...? Mert szó az van, és rengeteg.
Ami hallgatásom alatt összegyűlt.
Tömérdek blogbejegyzés (kasztnyelven: post) témájában gázolok térdig.

Nehéz kérdés. Mit nehéz kérdés! Megválaszolhatatlan kérdések!
De, Kedves Olvasóm, talán ismered a(z egyik) hitvallásomat: csak a lehetetlent érdemes megcélozni - abban van az igazi kihívás.

Ezért hát itt vagyok.
Vegyük eszközül a józan paraszti észt: a történteket utólag, időhűen, sorban lehetetlen elmesélnem.
Egyetlen módnak van realitása: "in medias res". Magyar fordításban: "belecsapni a lecsóba"*. És majd menetközben időnként a korábbi történeteket beleszövöm a blog folyásába. (Talán kicsit képzavarba jöttem, de engem ez nem zavar.)

Tehát, Kedves Olvasóm, ismét együtt a fedélzeten. Vitorlák fent, szél(vihar) kint, egy hajóban evezünk, bár nem biztos, hogy egy irányban. De milyen unalmas is lenne úgy. Hát nem?

Mindenesetre prompt megosztom veletek legfrissebb élményemet:

Kinézek az ablakon.
Ragyogóan süt a nap.
Felhőt se látok.
És, esik a hó.
Ma: 2009.03.18.
Hány éves a kapitány?

___________________________________________________________________
* Örömmel venném, ha egy hozzám hasonlóan nyelvmániás Kedves Olvasó segítene megtalálni e lecsós szólásmondás eredetét - én egyelőre Google mesterrel karöltve még nem lelem.