Nagy fába vágtam a fejszém: meglátogattam orvosomat. A házit. Még vizitdíj-mentesen.
Nos, készültem: van olvasnivalóm.
Eltelik negyed óra, mikor nyílik az ajtó, és kijön az e.ü. dolgozó, összeszedni a összeszednivaló papírokat. Fel sem veszem - nem tudom, csak nekem van-e ilyen balsorsom, de - : még nem volt szerencsém olyan orvoshoz, aki a (páciensek számára ismert) rendelési idő kezdetén fogadta volna az első beteget. Rosszabb esetekben meg ekkor még csak úton van a munkahelye felé.
Várunk.
Bemegy az első ügyfél.
Várunk - mi, többiek. Nekem még van olvasnivalóm, olvasok. 9 óra körül kezdek kissé idegeskedni - még négyen vannak előttem. Azt reméltem balga módon, hogy ekörül már majdhogynem én következem. 10-re kéne beérnem a budai munkahelyemre. A tizennyóckerből. Asszem, telefonálnom kell: késni fogok.
Fél 10-kor még ketten vannak előttem. Telefonálok - jaj, de nagyon utálom, ha a munkahelyem, főnököm jóindulatára kell apellálnom!
Várunk.
3/4-ed 10 körül már tök ideg vagyok. Már nem olvasok, hanem sétálok a váróban fel s alá, oda s vissza. Nem érdekel, ha esetleg a többieket meg ez (is) idegesíti. Színes közjáték: egy frissen érkezett beteg élménybeszámolót tart. Most jött a szakrendelőből, a laborból, ahol sűrű zajlások történtek vele, a beutaló miatt, merthogy azon nem megfelelő kódszám volt. Megismerem a "naplószám" szót. Ezzel volt valami kifogás. Hogy nem jó. Hogy rövid. Vagy hosszú. És hogy ők erre nem veszik le a vért. Hacsaknem a beteg kifizet 8 ezer forintot. Stb. Stb. Szóval ezt hallgatjuk. Én igyekezem a naplószám szót memorizálni, merthogy nekem is beutaló kellene - egy szem papírdarabkáért várok már 2 órája - és hátha arra is kell majd naplószám, vagy ilyesmi. A várakozók közössége együttérzően hallgatja, vérmérséklet szerint kommentálja a beszámolót.
10 óra, én következem.
A naplószámos beteg is benyomul, ő "csak" a naplószámról akar említést tenni a dokinak. Hát persze, gondolom naivan, pár perc már nem számít. Én szóhoz sem jutok, a naplószám van műsoron. 20 percig. Kölcsönös felháborodások, értetlenkedések, a naplószámos beteg el, asszisztens hosszasan telefonál és háborog különféle emberekkel a vonal másik végén.
Várok.
Mellesleg az orvos megkérdezi, hogy mit is akarok. Mondom: fáj a karom már egy ideje, még az ősszel rosszul emeltem meg egy nagy súlyt, azóta fájogat, de mostmár egyre inkább. Beutaló kéne. Hm. Ilyen sokára jöttem? Igen. Eddig bíztam benne, hátha elmúlik orvos nélkül. És hát az időhiány...és itt a jelenlegi, immár több mint 2 órás elvesztegett időmre próbálok ráutaló magatartást tanusítani. Hát igen, peche van ma. Igen. Egyetértünk. (Magamban gondolom: nekem orvosnál általában pechem van.) Közben az orvos multifunkcionál, ő is bele-belekapcsolódik asszisztense telefonmizériájába.
Várok.
És csöndben, magamban eszem a meszet, nem túl feltűnően toporgok, nézem a faliórákat, kettő(!) is van. Az e.ü.duó közben azért nézi a kartonomat is, írogatnak is, nyomtatgatnak is (timesharing üzzemódban - sajnos az én papírom prioritása a második). És: az én orvosom mondja a panaszát. Lassan, alaposan. Nekem. A ki nem mondott kérdésemre ("akar beszélni róla?") válaszul. Hogy ez micsoda borzasztó, meg káosz, meg etikátlanság, meg pech, meg értelmetlen papírmunka, meg kódolások, meg minden, rémes, rémes, hát nem? De, de, bólogatok. Toporogva. A panaszkodás ideje alatt(helyett) már az összes létező vizsgálatra is megírhattot volna beutalókat. De nekem csak egy kell. Egy egészen kicsike. Akkorka papírdarabka, mint egy recept. Pár sorocskával, alárírásocskával, dátumocskával, pecsétecskével.
Várok.
Még jó, hogy nem ültem le. Most már zsibbadna az ülőkém. Hah, mit látok, nem hiszem el! Elkészült! Kezemben a Papír! A papírocska. 25 percbe tellet. Szerintem 5 perc alatt elkészülhetett volna. Kilépek a várók közé, és mondom, hogy egész idő alatt a naplószámmal foglalkoztak, nehogy már azt higgyék, hogy én tartottam fel az orvost, a sort ilyen sokáig.
10 óra 30 perc: megkönnyebbülve távozom. Idegeim kócosak, de immár vége.
Nos. Vajon én mennyit kérhetek, ha meghallgatom orvosom, (gyógszerészem) panaszát? Ha drága időmből, szabadságomból áldozok rá? És vajh mennyit kellene fizetnem ahhoz, hogy az orvosok a rendelési idő kezdetekor elkezdjék a rendelést?
Kéremszépen, én az egészségügyi reform kidolgozóinak, megvalósítóinak ajánlanám - mit ajánlanám, kötelezővé tenném nekik -, hogy álruhában, mezei páciensként látogassák meg orvosukat. És az elmélet és a gyakorlat összevetésével dolgozzanak tovább a reformokon. Gondoljanak csak bele! 2,5 órát kell várni egy beutaló megírására, ahol csak 5 perc figyelem jut/kell a beutalás célszemélyére! És még nincs is vizitdíj!
Megint megfogadom: orvoshoz csak akkor fogok menni legközelebb, ha visznek.
(Hm. Pedig még hátra van a lényeg: a szakrendelés)
Friss kommentek