Nohát, nohát, Drága Édes Kommentelőim, Olvasóim, hát hiába hányom, újra meg újra?

Ez az egyenlőre kontra egyelőre jelenség kitartóbban rágja bele magát a társadalmi tudatba, mint ahogy én győzöm felhánytorgatni.

Mindegy, az a téveszmém, hogy küldetésem van. Nyelvérzékiség területén. Is.

Ezért hát íme, egy újabb borsószemet hányok a falra.

A borsó és a fal viszonyáról egyszer egy beszélgetésen egy közéleti értelmiségitől hallottam  egy nagyon logikus-racionális okfejtés, amin csodálkoztam is, lévén e személyiség filozófus, és hát a bölcsészet és a racionalitás nem épp sziámi ikrek. Nos, azóta a gondolatot magamévá tettem: nem teljesen hiábavaló munka a borsónak falra hányása, mert minimum kopik a fal. És kitartó hányás esetén elérhetjük, hogy a fal annyira elkopik, hogy magától összerogy. És szabaddá teszi az utat. Persze felmerülhet a kérdés, hogy mi felé? Lehetséges, hogy újabb falak felé. Ha pedig mégse omlana le a fal, hát akkor legalább mocskos lesz a borsótól. És ez is bizonyítja, hogy legalább megpróbáltuk.

Kedves Olvasóm, azt hiszem, elérkeztem a racionalitás olyan határához, ahol már a bölcsészet kezdődik. Ha időm engedné, mennék tovább, de hát egy csóró bérrabszolga kénytelen földhözragadt materialista lenni. Pedig van a szavakkal, gondolatokkal való  bűvészkedésben élvezet, melynek szele bizony soxor meglegyint. De az élvezet (is) csak a  gazdagabbaknak jár.

Így hát most ennyit a borsóról, falról, és filozófiáról.