e-Vita

Avagy: búcsú a fegyvere(se)ktől. 2007.02.27. délelőtt

Kezemben a térképpel belövöm a legpraktikusabb útvonalat: irány a rendőrség. Hátamon a zsákom, kezemben (a másikban) az öt kiló boldogság, kényelmesen sétálok a friss mátraalji szélben. (Hát igen, más ez, mint a budapesti szmog. Kár, hogy számomra elrontotta a levegőjét az én ingyenélő pedofil drágám.)

Van még majdnem egy órám 10-ig, akár még eltévedni is van időm. Bár eltévedni egy budapesti méretekhez szokott ember más magyar helységben nemigen tud. Hiszen szinte bárhonnan látni a széleit városnak, falunak. Jó, most kicsit túlzok, de Budapesthez képest nekem minden más város nagyon kicsi, átlátható. Persze, igen, azért a térképpel a kezemben mégiscsak könnyebb. Khm. Na meg hát mégiscsak jártam már itt párszor. Amit hajh, de kihagytam volna! Még ha amúgy szép kisváros is Gy, de ilyen áron nem akartam volna megismerni. Van elég szép vidék, falu, város az országban, ami egész (pláne hátralévő) életembe se férő, elég látnivalót kínál.

Nem tudok elég lassan őgyelegni ahhoz, hogy még így is fél órával előbb ne érjek a Gy-i Városi Rendőrkapitányság jellegzetes épületéhez. Hát bemenni még nem megyek, fújatom kicsit magam az erősödő mátraalji friss széllel. Úgyis itt van a buszmegálló, ahonnan indulok majd visszafelé Budapestre, hát ácsorgásom a rendőrség tövében talán nem lesz feltűnő. Sétálgatni az öt kilóval ennyi elég volt.  A térkép alapján sejtem, hogy valahol balra nem messze van egy posta - okmánybélyeg esetére. De a pakkal nem győződöm meg róla. Esetleg, majd az iratok kiválasztása után majd átmehek oda úgy, hogy az öt kiló boldogságot addig otthagyom a rendőrségen. Hiszen úgyis volt már ott eleget, nem szokatlan neki a rendőrségi klíma.
(folyt.köv...)