Kirándulni voltam. Nem nagyon - kicsit. Itt, a budai hegyek-dombok tájékán. Egy társasággal. Ez sem volt nagy. Épp akkora, ami még nem megy a kommunikáció rovására: nagyjából mindenki tudott figyelni mindenkire. Én, nagyfokú introvertáltságom miatt kompromisszumot kötöttem: szeretek egyedül lenni, egyedül bóklászni a természetben. Szeretnék. De félek egyedül erdős terepen. így aztán gondoltam, ezt a lehetőséget választom: társaságban leszek egyedül :-)
És végülis jól sikeredett. Ez a létszám lehetőséget ad arra, hogy kicsit beszélgessünk is, de arra is, hogy kicsit "leszakadjunk", és akkor azt is át lehet élni, hogy egyedül bóklászunk. (Lásd még: illúzió.)
Volt velünk egy kutya. Aminek nagyon örültem. Imádom a kutyákat. Nekem ezért nincs. Nehezen viselném az elvesztését, ill. nem tudnám úgy gondját viselni, ahogy azt megérdemelné.
Mindannyiszor elbűvöl, ahányszor csak kutyaszemeket látok: hogy tud ennyire csüggeni az emberen? Hogy tud ilyen feltétlenül ragaszkodni az emberhez? Hogy lehet ennyire szolgalelkű az ember alárendeltjeként?
Különösen döbbenetes akkor, ha az ember erre a hűségre egyáltalán nem érdemes.
Úgyhogy csak bámulom a kutyát, mint különös lelkületű lényt - ahányszor csak látom.
