Szerencsére ritkán és rövid időre szokott előfordulni. (Remélem, ezen a szokásán ezentúl sem változtat a vegetatív szisztémám.) Igyexem megelőzni a bajt általában, főleg megfelelő táplálkozással, életmóddal - amennyire lehetőségeim engedik. De néha elkap. És azért a pár nap gyötrődés is megvisel, pláne némi lázzal fűszerezve. És ilyenkor érdekes megfigyelnem, hogy a dolgok, a problémák más dimenziókba kerülnek. (Lám, még kisebb betegségek esetén is, hát még ha komolyabb lenne!) Ilyenkor a test (a matéria) emlékeztet, figyelmeztet, hogy ő az úr Bizony. Lelkem, szellemem, akaratom gúzsba van kötve általa. Csak annyira szabad, amennyire a test akarja. Na jó, persze betegen fekve is lehet az álom, a képzelet szárnyaira felkapaszkodni. Amikor épp nincs az ember túl rosszul.

Ilyenkor a test visszahúz magához, (újra?) közelebb kerülök hozzá, újra figyelek rá, babusgatom, dédelgetem, válogatott táplálékokat, gyógyító(nak vélt) szereket adok neki(a sok gyógytea már a fülemen jön ki), beszélgetek vele. Mindazt teszem, amit a napi nagy rohanásban rendszeresen elfelejtek, elhanyagolok. Haragszom is rá (ki szeretheti a börtönét?) de hálás is vagyok neki(ő az otthonom élethosszig). Persze ilyenkor fogadkozom, ígérem neki, hogy ezentúl (még) jobban vigyázok rá, jobban figyelek rá, gyakrabban leülök vele beszélgetni, meg ilyesmi... de a lélek, a szellem mindig többet és többet akar mind gyorsabban és gyorsabban - képtelen megalkudni a test állította korlátokkal. Feloldhatatlan ellentmondás. Szabó Lőrinc: Testem c. versében ezt helyettem (is) megfogalmazta pontosabban és gyönyörűbben:

...Testem, hazám,
te vagy egyetlen birtokom,
te vagy a földem és az ország,
értem verejtékezik orcád,
sebeid sírva csókolom,
mert igazán
eggyebb vagy velem, mint anyám,
otthon, gép, erő, munka, gyár vagy, –
testem, nyomorult proletár vagy
s ha van, te vagy, csak te vagy a hazám.

Testem, szegény,
a lélek érted mit tehet?
Nagyon önző és gőgös úr
a lélek, de úgy rádszorúl,
hogy fájni sem tud nélküled...