2007.02.27.délelőtt
Tűzök az ügyészségi ajtóhoz - van vagy két méter a táv. Még jó, hogy legalább egy épületben, szimbiózisban van a bíróság és az ügyészség. Lám: mindenben van valami jó - gondolkodjunk pozitívan. Előszedem az otthon megírt levelemet, csöngetek. Lám: máris nyílik az ajtó, ugyanaz a fiatal segéderő (valami írnokféleség - a fáraó a trónján -, hivatalosan fogalmazó), mint a múltkor (2007.11.28.). Miközben belépünk a Szentély előterébe, mondom, levelet hoztam, érkeztetni szeretném, postaköltséget megtakarítandó. Nyomom a kezébe, mondom, nézze meg - minek a sok élőszó, ha le van írva. Rögtön eltűnik az egyik szobába, a saját példányom a kezemben marad - nem tudván, hogy most miért is tűnt el a fiú. Kisvártatva előkerül üres kézzel, mondja: rendben van. És látszik, hogy részéről a dolog letudva, mehetek isten hírével. Eszébe sem jut magától, hogy ha átvesz egy papírt, annak valamiféle nyomát kéne hagyni az átadó személynél is. No persze, ő fogalmaz, nem pedig postázó - nyilván nem tudhatja. Másrészt, itt Gy-ben lehet, ez sem szokás, mint ahogy iratmásolatok kérése-adása sem.
Hát mit mondjak: két lábbal tapodom a Gy-i Jogszolgáltatói Hagyományokat.
Ezért hát nem mozdulok, hanem mondom, hogy itt a saját példányomra valami jelet szeretnék, hogy ezt itt átvették tőlem. Ja, igen, persze, és a példányommal megint eltűnik ugyanott. Aztán jön vissza a papírlappal. Rápillantok (a papírra): egy érkeztetői pecsét van rányomva a mai dátummal. Mondjuk, egy szignót még jó lenne rajta látni, egy pecsétet bárki beszerezhet, csinálhat, hát egy szignóval megerősítés sosem árt. Mindegy, az utolsókat rúgom - nem bele a fiúba - a gy-i személyes megjelenésem terén, hát nem kötök bele. Úgyse értené - a korábbi tapasztalataim alapján itt gy-ben nagyon érdekes, másfajta hagyományokat ápolnak a korrekt iratkezelés helyett.
Elköszönéskor automatikusan a viszontlátásra bukik ki belőlem, de mindjárt észbekapva próbálom visszaszívni.
Órára nézek: jó részidőt teljesítettem, még bőven van időm a max félórás sétára a rendőrség épületéig, kivételesen nem kell rohannom. Ami az öt kilós pakkomat tekintve is kedvező.
Nagy megkönnyebbülés kilépni a Gy-i Jogszolgáltatás Isteni Fellegvárából. Nem tudom elnyomni a remény: soha nem látom viszont.
Tűzök az ügyészségi ajtóhoz - van vagy két méter a táv. Még jó, hogy legalább egy épületben, szimbiózisban van a bíróság és az ügyészség. Lám: mindenben van valami jó - gondolkodjunk pozitívan. Előszedem az otthon megírt levelemet, csöngetek. Lám: máris nyílik az ajtó, ugyanaz a fiatal segéderő (valami írnokféleség - a fáraó a trónján -, hivatalosan fogalmazó), mint a múltkor (2007.11.28.). Miközben belépünk a Szentély előterébe, mondom, levelet hoztam, érkeztetni szeretném, postaköltséget megtakarítandó. Nyomom a kezébe, mondom, nézze meg - minek a sok élőszó, ha le van írva. Rögtön eltűnik az egyik szobába, a saját példányom a kezemben marad - nem tudván, hogy most miért is tűnt el a fiú. Kisvártatva előkerül üres kézzel, mondja: rendben van. És látszik, hogy részéről a dolog letudva, mehetek isten hírével. Eszébe sem jut magától, hogy ha átvesz egy papírt, annak valamiféle nyomát kéne hagyni az átadó személynél is. No persze, ő fogalmaz, nem pedig postázó - nyilván nem tudhatja. Másrészt, itt Gy-ben lehet, ez sem szokás, mint ahogy iratmásolatok kérése-adása sem.
Hát mit mondjak: két lábbal tapodom a Gy-i Jogszolgáltatói Hagyományokat.
Ezért hát nem mozdulok, hanem mondom, hogy itt a saját példányomra valami jelet szeretnék, hogy ezt itt átvették tőlem. Ja, igen, persze, és a példányommal megint eltűnik ugyanott. Aztán jön vissza a papírlappal. Rápillantok (a papírra): egy érkeztetői pecsét van rányomva a mai dátummal. Mondjuk, egy szignót még jó lenne rajta látni, egy pecsétet bárki beszerezhet, csinálhat, hát egy szignóval megerősítés sosem árt. Mindegy, az utolsókat rúgom - nem bele a fiúba - a gy-i személyes megjelenésem terén, hát nem kötök bele. Úgyse értené - a korábbi tapasztalataim alapján itt gy-ben nagyon érdekes, másfajta hagyományokat ápolnak a korrekt iratkezelés helyett.
Elköszönéskor automatikusan a viszontlátásra bukik ki belőlem, de mindjárt észbekapva próbálom visszaszívni.
Órára nézek: jó részidőt teljesítettem, még bőven van időm a max félórás sétára a rendőrség épületéig, kivételesen nem kell rohannom. Ami az öt kilós pakkomat tekintve is kedvező.
Nagy megkönnyebbülés kilépni a Gy-i Jogszolgáltatás Isteni Fellegvárából. Nem tudom elnyomni a remény: soha nem látom viszont.
