Utazom a Combinó kuckójában.
Elvagyok.
Bérrabszolgaságból hazafelé.
Bambulok.
Gondolataimat rendezgetem.
Tennivalóimat számbaveszem.
A legoptimálisabb cselekvési tervet próbálom kiötleni. Hátha sikerül 2 óra alatt 4 órányi dolgomat elvégezni. Mindent lehet, csak akarni kell. Igaz-e?
Közben élvezkedek: diszkréten, de figyelmesen bámulom utastársaimat. Tk. kukkolok. Mennyifélék...mindegyik egy külön világ. Ime, a végtelen rendszer egy részrendszere. Ami szintén végtelen. Annak látszó.
Egyszer csak beúszik tudatomba valami zörgő hang. Lesek. Az egyik utastárs mintha valami reklámzacsiból eszegetne valamit, és közben, ugye, zörög a zacsi. (Vaksi szemeim ezt sejtetik. A másik oldali ajtónál áll emberünk. De ezért nem veszem fel a látószemüvegem, no meg akkor kilógna a lólábam, és az ciki lenne.)
Hát istenem.
Éhes a kedves utastárs.
Van ilyen.
Egyék csak.
Pláne, hogy a zacsi nyilván felfogja az esetleg hullani vágyó morzsákat.
De aztán kezd valahogy furcsa lenni a dolog. Evéshez nem szokás ennyire folyamatosan, tartósan, erősen zörgetni a zacsit. És ráadásul ez egy különösen zörgős zacsi. Még azért próbálkozom logikai síkon: ilyen nehéz megtalálni a zacsiban a falatokat?
Hirtelen átjön ehhez az ajtóhoz.
Előttem áll.
Ez vaksi szemeimnek kedvezőbb.
Ekkorra bizonyossá válik, hogy emberünknél valami gáz van. Valami nem teljesen gömbölyű. Folyamatosan, erősen, hangosan zörgeti, gyűrögeti a zacsit az arca előtt.
Lopva kukkolom. Evésnek, kajának nyoma nincs. Valami azt súgja, nem lenne jó, ha észrevenné kitüntető figyelmemet. Ezért alibi pillantásokat vetek egyéb irányokba is.
Úgy teszek, mintha semmi különös nem történne az orrom előtt.
Pláne emberünk orra előtt.
A zacsizörgetéstől eltekintve, amúgy emberünk normálisnak látszó utas. Ruházata, táskája - mint a többieké. Semmi különös.
Az arcát, tekintetét persze nem sikerül meglátnom, akárhogy próbálkozom suttyomban - a zacsi takarja folyamatosan.
És csak zörög, csak zörög.
Titkon azért egy kis félelem kezd bennem előkúszni. Mostanában mennyit hallani normálisnak(?) tűnő emberek által elkövett támadásokról, szúrkálásokról, lövöldözésekről, verésekről. Még igazából okra sincs szükség: az erőszak saját gyönyörűségére nyilvánul meg napjainkban. Sőt, újabban már gyerekek körében is. Ugye, a minap itt a Blahánál botlottam bele majdnem abba az óriási vértócsába. És majdnem ott vagyunk most is. A Blaha előtt kettővel. Egy szemmel láthatóan pszichésen problémás ember meg hát, ugye, ki tudhatja, melyik pillanatban mit tesz. Nem biztos, hogy a zacsizörgetés kielégítően kitölti lényének hiányait.
De még mielőtt nagyon beparáznék, megkönnyebülök: emberünk leszáll. A zacsizörgetést pillanatra se hagyja el. Néznék utána kíváncsian (már kicsit kevésbé diszkréten), de a Combino takarja. Hát mindegy, ennyi is elegendő élmény volt mára.
És eszembe jut a másik, régebbi furcsa jelenség: a Toppantóember. Az is pont itt hökkentette meg az embereket óriási nagy, erős, hangos toppantásaival. Csak gondolom, hogy a két ember nem ugyanaz. Bár ki tudja. Lehet, hogy időnként vált. És legközelebb valami újabbal lepi meg a körút e szakaszát.
Az is milyen érdekes, hogy a jelek szerint itt, az Oktogon és a Blaha között valahogy nagy az egy négyzetméterre eső furcsa emberek száma.
Hanem az utastársak viszonyulása a furcsa jelenséghez!
Na, ez is egy külön értekezés tárgya lehetne.
Lesz.
Elvagyok.
Bérrabszolgaságból hazafelé.
Bambulok.
Gondolataimat rendezgetem.
Tennivalóimat számbaveszem.
A legoptimálisabb cselekvési tervet próbálom kiötleni. Hátha sikerül 2 óra alatt 4 órányi dolgomat elvégezni. Mindent lehet, csak akarni kell. Igaz-e?
Közben élvezkedek: diszkréten, de figyelmesen bámulom utastársaimat. Tk. kukkolok. Mennyifélék...mindegyik egy külön világ. Ime, a végtelen rendszer egy részrendszere. Ami szintén végtelen. Annak látszó.
Egyszer csak beúszik tudatomba valami zörgő hang. Lesek. Az egyik utastárs mintha valami reklámzacsiból eszegetne valamit, és közben, ugye, zörög a zacsi. (Vaksi szemeim ezt sejtetik. A másik oldali ajtónál áll emberünk. De ezért nem veszem fel a látószemüvegem, no meg akkor kilógna a lólábam, és az ciki lenne.)
Hát istenem.
Éhes a kedves utastárs.
Van ilyen.
Egyék csak.
Pláne, hogy a zacsi nyilván felfogja az esetleg hullani vágyó morzsákat.
De aztán kezd valahogy furcsa lenni a dolog. Evéshez nem szokás ennyire folyamatosan, tartósan, erősen zörgetni a zacsit. És ráadásul ez egy különösen zörgős zacsi. Még azért próbálkozom logikai síkon: ilyen nehéz megtalálni a zacsiban a falatokat?
Hirtelen átjön ehhez az ajtóhoz.
Előttem áll.
Ez vaksi szemeimnek kedvezőbb.
Ekkorra bizonyossá válik, hogy emberünknél valami gáz van. Valami nem teljesen gömbölyű. Folyamatosan, erősen, hangosan zörgeti, gyűrögeti a zacsit az arca előtt.
Lopva kukkolom. Evésnek, kajának nyoma nincs. Valami azt súgja, nem lenne jó, ha észrevenné kitüntető figyelmemet. Ezért alibi pillantásokat vetek egyéb irányokba is.
Úgy teszek, mintha semmi különös nem történne az orrom előtt.
Pláne emberünk orra előtt.
A zacsizörgetéstől eltekintve, amúgy emberünk normálisnak látszó utas. Ruházata, táskája - mint a többieké. Semmi különös.
Az arcát, tekintetét persze nem sikerül meglátnom, akárhogy próbálkozom suttyomban - a zacsi takarja folyamatosan.
És csak zörög, csak zörög.
Titkon azért egy kis félelem kezd bennem előkúszni. Mostanában mennyit hallani normálisnak(?) tűnő emberek által elkövett támadásokról, szúrkálásokról, lövöldözésekről, verésekről. Még igazából okra sincs szükség: az erőszak saját gyönyörűségére nyilvánul meg napjainkban. Sőt, újabban már gyerekek körében is. Ugye, a minap itt a Blahánál botlottam bele majdnem abba az óriási vértócsába. És majdnem ott vagyunk most is. A Blaha előtt kettővel. Egy szemmel láthatóan pszichésen problémás ember meg hát, ugye, ki tudhatja, melyik pillanatban mit tesz. Nem biztos, hogy a zacsizörgetés kielégítően kitölti lényének hiányait.
De még mielőtt nagyon beparáznék, megkönnyebülök: emberünk leszáll. A zacsizörgetést pillanatra se hagyja el. Néznék utána kíváncsian (már kicsit kevésbé diszkréten), de a Combino takarja. Hát mindegy, ennyi is elegendő élmény volt mára.
És eszembe jut a másik, régebbi furcsa jelenség: a Toppantóember. Az is pont itt hökkentette meg az embereket óriási nagy, erős, hangos toppantásaival. Csak gondolom, hogy a két ember nem ugyanaz. Bár ki tudja. Lehet, hogy időnként vált. És legközelebb valami újabbal lepi meg a körút e szakaszát.
Az is milyen érdekes, hogy a jelek szerint itt, az Oktogon és a Blaha között valahogy nagy az egy négyzetméterre eső furcsa emberek száma.
Hanem az utastársak viszonyulása a furcsa jelenséghez!
Na, ez is egy külön értekezés tárgya lehetne.
Lesz.