e-Vita

Ideges vagyok. Átveszem a levelet, aláírom 2 (kettő) helyen is. A postai dolgozó  visszafogottan  agitál sorsjegy vásárlására. (Anyád. Inkább a postai szolgáltatásokat végeznétek rendesen, amiért eredetileg vagytok. Az én sorsom a jogszolgáltatás isteneinek kezében van, momentán itt, az isteni borítékban. Ime, borítékos sorsjegyet küldtek nekem, igaz: az érte fizettetett ár sokszorosa a postástól kaphatónak. De hát csak nagyban érdemes játszani, nemde?)

Ideges vagyok. Halogatom a boríték kinyitását. Aztán felmetszem szépen akkurátusan az egyik oldalán. Aztán távozom a postahivatlaból. Várom a buszt.

Ideges vagyok. Mégiscsak el kéne olvasni. Lesz, ami lesz. Ugyan mi lehet benne, amire nem számíthatok? Minden rosszra felkészültem. A Jogszolgáltatás Isteneit nem lehet büntetlenül macerálni. Még akkor se, ha netán amúgy nekem lenne igazam. Sőt: ekkor pláne nem. A jogszolgáltatás alattvalója tán csak nem bizonyíthatja be, hogy az Istenek bármiben is hibázhatnak, de nem ám!

Ideges vagyok. Jön a busz, felszállok. Mégis kinyitom a papírlapokat, beleolvasok.
Hah, nicsak! Ezen már csak röhögni lehet. Igen, van a kétségbeesésnek olyan foka, ahonnét kezdve már csak röhöghetünk. Igen, itt a buszon diszkréten bár, de észrevehetően felkaccanok. Utastársaim irigyen nézik: milyen klassz leveleket kapok én!
___________________
Itt most magárahagyom a Kedves Olvasót, szólítanak a bérrabszolgaság kötelezettségei. Később tudom folytatni, de addig is elmélázhat/-nak/-tok azon, hogy vajh, mi lehet oly mókás az Isteni Levélben. Ha most egy tévés bulvárműfajban lennénk, akkor emeltdíjas sms-ben kérnék tippeket, cserébe nyereményeket is beígérve, és jól elszórakozhatnánk együtt.