Nemrégiben láttam a tévében.
Most látom csak a Port.hu-n, hogy két változata is van a filmnek:
A stepfordi feleségek (The Stepford Wives), színes magyarul beszélő amerikai
Én az újabb kiadást láttam.
A film érdekes.
Lehetett volna.
A felvetett alapprobléma, mely a "Mi kell a férfiaknak?" kérdéssel megfogalmazható, nem lenne rossz apropó. Jobb megoldást érdemelt volna.
Ahhoz, amit mondani tudott, túl hosszú volt. Kiszámítható.
A film elején volt egy kis pörgés, ami még biztatott, hogy ebből lesz valami, de aztán a "műtársadalmi" élet langyos, unalmas volt - főleg ilyen hosszan.
Egyetlen szereplő vitt egy kis színt, életet a filmbe: Bette Midler
Szeretem ezt a nőt. Érdekes, hogy voltaképp milyen csúnya. (Itt most nem megyek bele a szépség-csúnyaság fogalmának boncolgatásába.) És mégis, ahogy játszik, azzal valahogy megszépül, és kedves, jópofa, vonzó lesz.
Hm. Érdekes, hogy a túl szabályos szépségek általában nem tudnak olyan magaslatokba szállni szakmailag. Sem. Mintha a szépségük gúzsbakötné a lelküket.
Vagy valami ilyesmi. (Persze kivételek itt is vannak.)
Érdekes lenne látni a régebbi változatot, és összevetni a kettőt.
Pláne, hogy az hosszabb.
Bette Midler szerepéhez kapcsolódik az a formabontó jelenség is, ami még tetszett: érdekes volt a rendhagyó prompt reagálása a sorozatos, klasszikus férji kérdésekre, mint pl. "Mit főztél ma vacsorára?" a válasz: "És Te?"
Az jutott eszembe a minap egy Combinón utazva: egy fiatal pár, láthatóan kapcsolatuk még felfelé ívelő szakaszát él(vez)ve állt mellettem. Kérdi a fiú: ha hazaérünk, főzöl nekem valamit? A lányban a bebetonozott társadalmi elvárásnak megfelelően fel sem merült egy olyan kérdés, hogy "És te nekem?". Vagy ha mégis, hát nem mert kockáztatni.
Hát igen. Így megy ez.
Nemzedékről nemzedékre.
