Nem tudom, mondtam-e már, Kedves Olvasóm, hogy én antifogyasztó vagyok.

Útálok vásárolni. Sőt talán még azt is mondanám: gyűlölök. (Egyesek, sztereotípiák rabjai,  bizonyára megkérdőjelezik női mivoltomat, mert a magukénak hitt téveseszmék szerint a női lét egyik ismérve a vásárlási mánia. Mindenki maradjon a maga hitében.)

Ugyanis életutamon (több van már mögöttem, mint előttem) talán, ha kétszer fordult elő, hogy épp akkor, épp ott, épp azt találtam meg, amikor, ahol, amire vágytam. Társadalmi rendszerre tekintet nélkül. Csak egy különbséget látok, mióta kitört nálunk is a kapitalimusnak mondott dzsungel, hogy roskadoznak a polcok olyasmivel, amikre nincs szükségem.

Különösen bajban vagyok (és voltam mindig) a cipőkkel. Cipőügyben főleg hátrányban vagyok női létemmel. Sóvárogva nézem mindig a férficipőket, amelyek praktikusak, kényelmesek, és még jól is néznek ki. No, a női szakaszban ilyen csak elvétve van. És az se az én méretemben. Bizonyára fogyatékos vagyok: széles, rövid lábfejem van. A cipőket ugyanis keskeny, hosszú lábakra gyártják.

Továbbá: egy női cipőnek sarka kell, hogy legyen. Mert egyik téveszme(lásd fentebb) szerint a női lét egy másik ismérve a magas cipősarok. A másik téveszme szerint meg a cipősarok kell az egészséghez.

Hát ezekkel a téveszmékkel mit sem törődve, én olyan cipőért teszem tűvé a boltokat, amely széles, kényelmes, sarka-talpa szinte semmi. Ezutóbbi különösen azóta fontos, amióta bokám törött a járdán ballagván, mikor is egy teletalpas szandálról bebillent a lábam egy kis járdakátyúba. Azóta hallani se akarok cipősarokról, magas(ított) talpról.

És ennyi különcség persze nem elég: azért legyen az a lábbeli jóképű, ne tramplifazonú. És, képzeld ezt az extra igényességet, Kedves Olvasóm: a színe se mindegy ám!

Ezért aztán különös, hogy valahol a város másik végén találtam véletlenül egy boltot, ahol már 2-3 alkalommal is találtam olyan lábbelit, ami legalább 90%-ban teljesítette a követelményeket. Szorítok is érte, hogy még mindig létezzen, ha egy újabb cipő szakad le a lábamról, és venni kényszerülök másikat.

Legutóbbi fogásom egy remek kis szandál. Lábbeli akkor tud megajándékozni  csúcsélménnyel, ha olyan, mintha nem is lenne a lábamon. Mintha mezítláb lennék. (Ami az egyik legjobb dolog az életben.)

Nos, a szandál és én azonnal tudtuk: egymásnak vagyunk teremtve. Szép is, jó is. Ezért hát hazahoztam.

Aztán felvettem, és rendeltetés szerűen kezdtem használni.

Hát képzeld csak el, Kedves Olvasóm, töke van a menyasszonynak. Nem nagyon, csak egy kicsit. Kattog. (A szandál.) Ahogy járok benne, kattog. És csakis a jobb. Bizonyára nem számít ez funkcionálisan. De zavar. Idegesít. Ugyanis én nesztelenül szeretek közlekedni. Mikor a cipőm nem kopog, nem nyikorog, nem recseg, nem kattog.

És mindahányszor járok benne, bököd a kíváncsiság: mitől kattog?

Szerinted mit tegyek, Kedves Olvasóm, hogy ne kattogjon?