Előttünk e két teherautó, balra a rendőrségi-katonai járműkonvoj, jobbra rohamrendőri sorfal, mögöttünk - gondolom, mert a menet első részében vagyok, nem látom - rendőri jármű- és gyalogos csapat. (Utóbb olvasom, hogy a média ezt a két  teherautót kamionokká léptette elő. Gondolom, ez nagy megtiszteltetés e kis csóró járművekre nézve.)

Viszont nem látok sehol olyan kihívó, provokatív, bolondos, önkarikírozó külsőségeket (tüllszoknyát, tangát, kilónyi sminkeket), mint korábban mindig - szolidabbak, visszafogottabbak a meleg vonulók. Már amennyien vannak. Utóbb olvasom: először vannak a vonulók között a szimpatizánsok (heterók) többen, mint maguk a melegek. Ez - mindennek ellenére - jóleső érzéssel tölt el. Ezek szerint - kivételesen - nem vagyok egyedül, akiknek a tükörhöz való viszonyuk az enyémhez hasonló: könnyebb a fésülködés, ha közben bele tudnak nézni. Másrészt úgy vélik, hogy itt mindenről szó van, de a melegségről a legkevésbé: a demokráciáért kell menetelnünk.

Hát mit mondjak: nem túl sokan vagyunk - mondja a pesszimista énem. Ugyakkor az optimista énem - igen, mégiscsak van valahol egy picinyke megbújva - azt súgja: mégiscsak valami, hogy jó ezren vagyunk legalább. Hátha a legközelebbi demokrácia-menetben mégiscsak többen leszünk. Kétségem nincs felőle, hogy ez az egyetlen mód, eszköz: a demonstrációk. Hogy nekünk, magunknak kell megharcolnunk a valódi demokráciáért. Hogy láthatóan, hallhatóan kell megmutatni, jelezni: nem a magándiktátorok uralta utcák, terek, ünnepek jelentik a demokráciát.

A tüllszoknyák, tangák hiánya számomra nem olyan tragikus. De a mosoly, a nevetés, a derű hiánya már feltűnőbb. (Bár lehet, hogy a bolondos külsőség és a jókedv együtt lenne az igazi.) Egyik szervező végig az úton - és majd később az Időkerék árnyékában - próbál felvilágosítani bennünket rendületlenül: szabad mosolyogni, nevetni. Nem akarom letörni lelkesédését, és hát a körülmények sem alkalmasak kifejteni pesszimisztikus világképemet, és sírógörcseimet is visszatartom. Különben is dolgom van: rohamtempóban fotózom. Bőven van mit.

Már mindjárt itt az Andrássy elején szembesülünk a gyűlöletfüggőkkel*.

Érdekes látványt nyújt egy tagbaszakadt (bakancs)talpig igazmagyar egy kis hófehér kutyával a kezében.

Ugyancsak gondolatébresztő a múlt és a jövő generációja összhangjának a látványa, a gyűlölet történelmi folytonosságát bizonyítandó.

És már az első széttoccsant tojást is megszemlélhetjük.

Felvonuláshoz képest rohamtempóban haladunk - nincs idő beállításokkal szöszmöszölni,  automatára állítva a gépnek  úgy sikerül , ahogy. Minél többet kattintok, annál nagyobb az esély a több jó felvételre. Persze művészi minőségűek nem lesznek semmiképp, de hát itt talán a művészet az, amiről semmiképp sincs szó.

Van úgy, hogy a lábam már előbb jár, mint a felsőtestem, hogy a gépem rögzíthesse a célpontot. Rajzfilmekben látni ilyesmit: amikor a figura lába már méterekre előbb van, mint a feje. De alig van idő megállni, gyorsan lemaradhatok, és a társaimtól sem akarok elszakadni, őket is figyelnem kell, hol tartanak.

Ráadásul még a rohamrendőri mobil sorfalra is ügyelnem kell: mellettem mennek, időnként rohannak (hm: egyúttal elnevezésük gyakorlati, kézzelfogható szemléltetésének -is- tanúja lehetek) - ne akadályozzam a mozgásukat. Már itt kezdem tisztelni őket: nem tudom, hány kilót nyomhat a szerelésük, mi minden van rajtuk, közben 30 fok körüli a júliusi nyár. Centikben mérhető közelségből látom beöltözött testüket, arcukat. És a látvány alapján hiszem, hogy azért vannak itt, hogy bennünket védjenek, mert ez a dolguk. Úgyhogy az együttműködés a minimum. Amit megtehetek. Páran elejtenek 1-1 palackot a nagy sietségben - gondolom, a gázspré.

De ők is, mi is trappolunk, megyünk, erőltetett ütemben. Itt még nem tapasztaljuk, de sejtjük: az igazi balhék még odébb várnak ránk. De csak megyünk, mi mást tehetnénk?

Olyan, mintha túlélési menetelés lenne.

Talán nem is olyan.

Talán az.

____________________________________________________________________________
* gyűlöletfüggők: Bitó Lászlótól hallottam utóbb, a sajtótájékoztatójukon ezt a kifejezést, ez a szó teljesen elbűvölt (mondanám, ha ez a kifejezés nem menne szembe magával a szóval). Nem tudom, saját termése-e Bitó Lászlónak? Mindenesetre köszönet érte, és máris honosítom.