Avagy: egy homokzsák panaszai.
2008.03.31. 08:00 - 08:15, Budapest: utazom a 11-es buszon.
Kedvenc állóhelyemen, elöl és oldalt a - derékmagasságtól kissé feljebb eső - fogódzkodó korlátot fogom, ami egyúttal a rajta lévő könyöklést is jelenti. Azt hiszem, ez egy jó kis védett hely, minden eshetőségre. A Mechwart teret épp elhagyva a busz nekikészül a Bimbó útra kanyarodni. Túl nagy sebességgel nem is mehet. E közben olvasgatok, bambulok. (Vagy fordítva.) Kényelmesen, stabilan állok.
Hirtelen óriási erővel fékez a busz, és iszonyú fájdalmat érzek, alig elviselhetőt (pedig elég fájdalomtűrőnek hiszem magam), a gyomrom vonalában, ahová a korlát, a rajta fekvő alkarommal egyetemben úgy nyomult be, mintha ketté akarna szelni. Ahogy leszedem magam a korlátról, rögtön derékszögbe görnyedek a fájdalomtól. És csak fáj, csak fáj. Piszkosul. Még levegőt is alig kapok. Valami tört? Repedt? Borda? Puha belsőség? Ekkora nyomást melyik alkatrészem bírhat ki?
A fájdalomtól beszűkült érzékeim perifériájáról érkező jelek szerint utastársak háborognak: a vezető azt se mondja, hogy bakfitty, mintha nem is embereket, hanem mondjuk homokzsákokat fuvarozna. Még akkor is, ha ő maga is megijedt, a buszban nem egyedüli emberként tartózkodik. És én egyet is értenék velük, ha nem a fájdalom rántana gúzsba.
Bizony - mondom így utólag, "túlélve" - elvárhatnánk , hogy mondjon valami olyasmit (ha egyes más kollégái meg tudják tenni - ő miért nem?): "Elnézést kedves utasok, de ez meg ez történt, fékezni kényszerültem." És mert lehetetlen, hogy ne érzékelte volna az utastérben a homokzsákok dőléséhez hasonlatos zajokat, no meg talán emberi kötelességből is, kérdezhetné: "Kedves utasok, sérült-e meg valaki?"
Én nem tudom, de ez a buszvezető soha nem jár BKV-val? Mert hogy nem jut eszébe azonnal, hogy egy ilyen erős fékezésnél az utastérben dőlések, borulások, elesések, sérülések lehetnek? És mert hogy nem érzékeli a buszvezető megfelelő magatartását, vagy annak hiányát?
Ezúton javasolom a BKV-nak, hogy sofőrjeit kötelezze "álruhás" utazásokra a különféle BKV járműveken, különösen a saját útvonalaikon, mert minden "fejlesztő agytréning" helyett a saját bőrű tapasztalás a tanulás legjobb módja.
Hm. Vagy lehet, hogy éppen hogy volt már utasként ilyen szituációban, és személyisége arra hajlamosítja, hogy, ha neki rossz, hát legyen az másnak is? Ha ő szív, hadd szívjon hát más is?
Persze ennyi minden nem jutott akkor, ott eszembe - az egész történés pillanatok műve volt. Én csak jajgattam csendben derékszögbe hajolva, kezem a gyomrom vonalában - mintha ezzel meg tudnám fogni a fájdalmat. Elgondolhatod, Kedves Olvasóm, mennyire fájhatott, mert én aztán nem vagyok egy nyíltszíni jajveszékelős típus, a végsőkig magamban tartom a bajt (lásd még: introvertált). A kedves utasok viszont az "alakításom" hatására mindjárt rátettek egy lapáttal: jajj, a kedves utas (én) rosszul van, üljön le, szóljunk a sofőrnek, tegyen valamit. Én, bevallom, rájuk hagytam, hiszen a fájdalom még mindig a markában tartott, és magam se tudhattam, mekkora a baj. Igen, még egy ülőhelyet is elfogadtam - miközben észleltem, hogy más utasok se úszhatták meg simán, mert épp az utamba esett (szó szerint) egy "padlót fogott" utastárs, aki épp próbálta magát felnyalábolni onnan.
Mindeközben a busz már újra elindult, és feljebb araszolt egy kicsinykét a Bimbó úton - a sofőr észlel valamit mégis az egészből, no meg vehemensebb utasok is molesztálják: csináljon valamit, hívjon mentőt, vagy ilyesmi. Egy nagyon kicsit talán enyhülni kezd a fájdalmam, de még nemigen vagyok normálisan kommunikációképes, csak érzem-remélem, hogy mégsincs akkora baj, ami ekkora felhajtást érdemel - no de sose lehet tudni. (Ráadásul a munkahelyemre is be kéne érnem, ha megkésve is.) A sofőr kilépve fülkéje elszigeteltségéből csatlakozik az utasok tanakodásához: hát akkor ő most mit tegyen?
(Hát nem tudom, Kedves Olvasóm Te hogy vagy ezzel, de én úgy vélem, hogy egy tömegközlekedési jármű hasonlatos egy hajóhoz, ahol is a hajóskapitányé minden felelősség, az utasokért is. És bármi fennforgás esetén a hajóskapitánynak biztosan, határozottan kell tudnia, hogy mi a teendő.)
Én viszont még mindig csak annyit hajtogatok, mint József Attila: nagyon fáj! És nekem tényleg, mert nekem a testem. No, a kedves utasok mindjárt javaslatot tesznek (a sofőr helyett): hiszen épp itt van egy orvosi rendelő pár lépésre, menjek csak be oda, és akkor sínen leszek (remélhetőleg nem benne).
Úgy gondolom, mégis csak jobb, ha megvalósítok egy soronkívüli orvos-beteg találkozást, pláne, hogy a fájdalom (és én), még mindig fogja a gyomromat keményen. (A fájdalom keményebben.) Hát leszállok a buszról, óvatosan bár, de bizakodva konstatálom: tudok járni. Ha nem is vízen, de a járdán - és ez esetemben épp elegendő a reményhez: mégse nyomódhatott szét bennem semmi. Olyan nagyon.
Sofőrünk, mint aki jól végezte dolgát, (talán megkönnyebbülve, hogy részéről a fáklyás menet), tovább indul buszával, és szállítmányával.
Annyit még(már) meg tudtam oldani, hogy a busz rendszámát felírjam: BPO 703
A fájdalomtól beszűkült érzékeim perifériájáról érkező jelek szerint utastársak háborognak: a vezető azt se mondja, hogy bakfitty, mintha nem is embereket, hanem mondjuk homokzsákokat fuvarozna. Még akkor is, ha ő maga is megijedt, a buszban nem egyedüli emberként tartózkodik. És én egyet is értenék velük, ha nem a fájdalom rántana gúzsba.
Bizony - mondom így utólag, "túlélve" - elvárhatnánk , hogy mondjon valami olyasmit (ha egyes más kollégái meg tudják tenni - ő miért nem?): "Elnézést kedves utasok, de ez meg ez történt, fékezni kényszerültem." És mert lehetetlen, hogy ne érzékelte volna az utastérben a homokzsákok dőléséhez hasonlatos zajokat, no meg talán emberi kötelességből is, kérdezhetné: "Kedves utasok, sérült-e meg valaki?"
Én nem tudom, de ez a buszvezető soha nem jár BKV-val? Mert hogy nem jut eszébe azonnal, hogy egy ilyen erős fékezésnél az utastérben dőlések, borulások, elesések, sérülések lehetnek? És mert hogy nem érzékeli a buszvezető megfelelő magatartását, vagy annak hiányát?
Ezúton javasolom a BKV-nak, hogy sofőrjeit kötelezze "álruhás" utazásokra a különféle BKV járműveken, különösen a saját útvonalaikon, mert minden "fejlesztő agytréning" helyett a saját bőrű tapasztalás a tanulás legjobb módja.
Hm. Vagy lehet, hogy éppen hogy volt már utasként ilyen szituációban, és személyisége arra hajlamosítja, hogy, ha neki rossz, hát legyen az másnak is? Ha ő szív, hadd szívjon hát más is?
Persze ennyi minden nem jutott akkor, ott eszembe - az egész történés pillanatok műve volt. Én csak jajgattam csendben derékszögbe hajolva, kezem a gyomrom vonalában - mintha ezzel meg tudnám fogni a fájdalmat. Elgondolhatod, Kedves Olvasóm, mennyire fájhatott, mert én aztán nem vagyok egy nyíltszíni jajveszékelős típus, a végsőkig magamban tartom a bajt (lásd még: introvertált). A kedves utasok viszont az "alakításom" hatására mindjárt rátettek egy lapáttal: jajj, a kedves utas (én) rosszul van, üljön le, szóljunk a sofőrnek, tegyen valamit. Én, bevallom, rájuk hagytam, hiszen a fájdalom még mindig a markában tartott, és magam se tudhattam, mekkora a baj. Igen, még egy ülőhelyet is elfogadtam - miközben észleltem, hogy más utasok se úszhatták meg simán, mert épp az utamba esett (szó szerint) egy "padlót fogott" utastárs, aki épp próbálta magát felnyalábolni onnan.
Mindeközben a busz már újra elindult, és feljebb araszolt egy kicsinykét a Bimbó úton - a sofőr észlel valamit mégis az egészből, no meg vehemensebb utasok is molesztálják: csináljon valamit, hívjon mentőt, vagy ilyesmi. Egy nagyon kicsit talán enyhülni kezd a fájdalmam, de még nemigen vagyok normálisan kommunikációképes, csak érzem-remélem, hogy mégsincs akkora baj, ami ekkora felhajtást érdemel - no de sose lehet tudni. (Ráadásul a munkahelyemre is be kéne érnem, ha megkésve is.) A sofőr kilépve fülkéje elszigeteltségéből csatlakozik az utasok tanakodásához: hát akkor ő most mit tegyen?
(Hát nem tudom, Kedves Olvasóm Te hogy vagy ezzel, de én úgy vélem, hogy egy tömegközlekedési jármű hasonlatos egy hajóhoz, ahol is a hajóskapitányé minden felelősség, az utasokért is. És bármi fennforgás esetén a hajóskapitánynak biztosan, határozottan kell tudnia, hogy mi a teendő.)
Én viszont még mindig csak annyit hajtogatok, mint József Attila: nagyon fáj! És nekem tényleg, mert nekem a testem. No, a kedves utasok mindjárt javaslatot tesznek (a sofőr helyett): hiszen épp itt van egy orvosi rendelő pár lépésre, menjek csak be oda, és akkor sínen leszek (remélhetőleg nem benne).
Úgy gondolom, mégis csak jobb, ha megvalósítok egy soronkívüli orvos-beteg találkozást, pláne, hogy a fájdalom (és én), még mindig fogja a gyomromat keményen. (A fájdalom keményebben.) Hát leszállok a buszról, óvatosan bár, de bizakodva konstatálom: tudok járni. Ha nem is vízen, de a járdán - és ez esetemben épp elegendő a reményhez: mégse nyomódhatott szét bennem semmi. Olyan nagyon.
Sofőrünk, mint aki jól végezte dolgát, (talán megkönnyebbülve, hogy részéről a fáklyás menet), tovább indul buszával, és szállítmányával.
Annyit még(már) meg tudtam oldani, hogy a busz rendszámát felírjam: BPO 703
