A Petőfi szobornál tartott zártkörű (dupla kordonnal zárt) ünnepségen egy régi Kedves Ismerősbe botlok, aki mondja: részéről ezutána irány az Roosevelt tér, mert ott látnivalók vannak.
Kicsit hezitálok, majd döntök: Kedves Ismerősre rátapadok. A fidesz-gyülire nincs vágyásom menni, a nap szépen süt, hát ráérek még hazamenni.
Az ünnepség okozta sokkon már valahogy túl vagyok, ráadásul fotósmasinám nálam, az akkuk még bírják, szabad memokártya van bőven - vadászösztönömet is kiélhetem.
Persze Kedves Ismerőst a vegetatív szisztémája uralja: éhes. Van még idő, hát legyen: egyen. Én, mint már említettem itt-ott, az evést nem tartom fontosnak, pláne, ha egyéb pszichikai, intellektuális izgalmak vannak fennforgásban. A Petőfi szobornál átélt trauma okán inkább hányinger környékez, gyomrom összeugorva. Ennek ellenére mégiscsak veszek egy szendvicset - vizitdíj helyett, épp 300 HUF az ára. Jókora: több napra is elegendő. Sőt mi több: meg is eszem. Az egészet. Azzal győzve meg ellenkező gyomromat, hogy nehogy valami poszttraumatikus stressz keretében összeessem - a Petőfi szobornál meglegyintett a lehetősége. Teltebb gyomor hátha enyhíti a pszichikai terhet.
No, ezek után tébláboltunk egy jó nagyot a téren, én vadász szenvedélyemnek hódolhattam - különféle huszáros dolgokat örökítettem meg az utókornak. (Erről többet majd ott.)
Kedves Ismerősnek kedves ismerősei is felbukkantak, akik enyhítették azt a gyanút, hogy tán mégse lesz itt semmi különös, csak lovak, meg huszárok, meg egyéb kirakodóvásári dolgok.
Aztán, egyszer csak meglódulnak, otthagyva lovat, huszárt, az épp akkor érkező rendőrzenekart.
Pedig hát mit mondjak: jobban örülök nekik, mint ott a Petőfi szobornál a talpig készültségbe kényszerülő társaiknak.
Mondom: mi van? Mi van? Mondják: csak gyere, gyere! Mondom: de mégis hova, miért? Mondják: pszt! Jön Gyurcsány úr! Mondom: hol? Hol? Mondják: csak gyere, mindjárt meglátod!
Na jó, hát nosza, gyerünk barátaim, húzzunk bele, tegyük a dolgunkat: menjünk miniszterelnök-nézőbe.
No, egy szó mint száz: mentünk. Csak mentünk. Én már azt hittem, hogy egészen Gyurcsány úr házáig megyünk, és onnan adunk neki visszafelé díszkíséretet. De nem. Bennfentes Kedves Ismerősök bennfentes infókkal rendelkeznek, meg hát a biztonsági emberek is útjelzőként szolgálnak: itt valami történni fog. Sőt, valami komolyabb kamerával felfegyverkezett ember (férfi) is beássa magát lesállásba a sarkon: igen, itt lesz valami. Vagy valaki.
Mi is felvesszük hadállásainkat. A várakozási idő nem telik hiába: mellettünk újra huszárok, és hintók húznak el, maradandó nyomot hagyva memókártyáimon.
Megelégedetten konstatálom, hogy az egyenjogúság jegyében női huszár, és "hintóvezető" is van. (Bár a kicsinyített képeken ez a tény nem érvényesül eléggé.)
Elnézem még a takarítóembert. (Az én ingyenélő peodofil drágám óta mindenkit fokozottan becsülök, ha dolgozni látom, bármit is csinál.)
Aztán egyszer csak izgalom jeleit észlelem Kedves Ismerősök körében. Én, kevésbé bennfentes nem látom az okát. Aztán eligazítanak: merre nézzek, de legfőképp merre irányítsam a kamerát. Hát, igen, tényleg. Minden jel szerint gyors zajlások lesznek itt, csak tudjam a kamerát jókor jó helyen elsütni. Ráadásul beteges a masinám, nehezen akarja, amit én. Birkózunk rendesen.
És máris rohannak, rohannak, biztonsági emberekkel, Kedves Ismerősökkel a nyakukban - istenem, mit tehetek, rohanok én is. Rohanok előre, aztán szembefordulva megyek hátrafelé, mint a rák - mégiscsak szemből lehet jó a fotó. Csupa izgalom: nagyon gyorsan már nagyon sok kamerás ember kerül elő hirtelen a semmiből, mint felbolydult méhkas, amerre a Nagy Ember és Társa halad.
Egyre nehezebb takarás nélküli képet levadásznom. Itt-ott megállnak, embergyűrűben. Egyik helyen ostorpattogtatásra tanítja egy népviseletes a gyerekeket, hah, ott tök jó a pozícióm, épp szemben, takarásmentesen van a két célszemély. Valaki kissé ráncigál, mire rossz néven venném, máris kiderül: engem óv a pattogó ostortól. Magamban: kit érdekel az ostor és csapása, mikor épp helyzetben vagyok. Hangosan: köszönöm.
És máris arra eszmélek, hogy a rohanás iránya máris az elfelé.
Úgyhogy még próbálom elcsípni, amit csak lehet, ó jaj, a gépem csak még most, csak még egy kicsit... jaj, épp az útjába álltam, na még ezt, na még az utolsót... Ah, sikerült, épp telibe, és épp egy olyat, amihez képaláírásként a "Hosszútávfutó magányossága" szöveget rakhatnám, ha akarnám.
Aztán még levezető futásként követem a csapatot - hátha lesz még egy potyakép. De nem. Végülis nem panaszkodhatok.
Viszont hallok már gyalázkodó hangos megjegyzéseket. Anyátok! - mondanám nekik - A saját országotokat, a magyar embereket (fidesz után szabadon), engem, de saját magatokat is blamáljátok. Akárhogy is: Gyurcsány Ferenc Magyarország miniszterelnöke. Nem kell szeretni. Lehet kritizálni, vele vitázni, nem egyetérteni, sőt tiltakozni, a 2010-es választáson Orbán Viktort trónra segíteni. Ahogy demokráciában, civilizált társadalmakban szokás.
Persze amikor az uszítást, erőszakot, félelemkeltést hivatalosan is jogszerűnek tekintik/nyilvánítják, itt mindenre számíthatunk, csak demokráciára, civilizációra nem.
____________________________________
A teljes fotóanyag: 2008.03.15.
Kicsit hezitálok, majd döntök: Kedves Ismerősre rátapadok. A fidesz-gyülire nincs vágyásom menni, a nap szépen süt, hát ráérek még hazamenni.
Az ünnepség okozta sokkon már valahogy túl vagyok, ráadásul fotósmasinám nálam, az akkuk még bírják, szabad memokártya van bőven - vadászösztönömet is kiélhetem.
Persze Kedves Ismerőst a vegetatív szisztémája uralja: éhes. Van még idő, hát legyen: egyen. Én, mint már említettem itt-ott, az evést nem tartom fontosnak, pláne, ha egyéb pszichikai, intellektuális izgalmak vannak fennforgásban. A Petőfi szobornál átélt trauma okán inkább hányinger környékez, gyomrom összeugorva. Ennek ellenére mégiscsak veszek egy szendvicset - vizitdíj helyett, épp 300 HUF az ára. Jókora: több napra is elegendő. Sőt mi több: meg is eszem. Az egészet. Azzal győzve meg ellenkező gyomromat, hogy nehogy valami poszttraumatikus stressz keretében összeessem - a Petőfi szobornál meglegyintett a lehetősége. Teltebb gyomor hátha enyhíti a pszichikai terhet.
No, ezek után tébláboltunk egy jó nagyot a téren, én vadász szenvedélyemnek hódolhattam - különféle huszáros dolgokat örökítettem meg az utókornak. (Erről többet majd ott.)
Kedves Ismerősnek kedves ismerősei is felbukkantak, akik enyhítették azt a gyanút, hogy tán mégse lesz itt semmi különös, csak lovak, meg huszárok, meg egyéb kirakodóvásári dolgok.
Aztán, egyszer csak meglódulnak, otthagyva lovat, huszárt, az épp akkor érkező rendőrzenekart.
Pedig hát mit mondjak: jobban örülök nekik, mint ott a Petőfi szobornál a talpig készültségbe kényszerülő társaiknak. Mondom: mi van? Mi van? Mondják: csak gyere, gyere! Mondom: de mégis hova, miért? Mondják: pszt! Jön Gyurcsány úr! Mondom: hol? Hol? Mondják: csak gyere, mindjárt meglátod!
Na jó, hát nosza, gyerünk barátaim, húzzunk bele, tegyük a dolgunkat: menjünk miniszterelnök-nézőbe.
No, egy szó mint száz: mentünk. Csak mentünk. Én már azt hittem, hogy egészen Gyurcsány úr házáig megyünk, és onnan adunk neki visszafelé díszkíséretet. De nem. Bennfentes Kedves Ismerősök bennfentes infókkal rendelkeznek, meg hát a biztonsági emberek is útjelzőként szolgálnak: itt valami történni fog. Sőt, valami komolyabb kamerával felfegyverkezett ember (férfi) is beássa magát lesállásba a sarkon: igen, itt lesz valami. Vagy valaki.
Mi is felvesszük hadállásainkat. A várakozási idő nem telik hiába: mellettünk újra huszárok, és hintók húznak el, maradandó nyomot hagyva memókártyáimon.Megelégedetten konstatálom, hogy az egyenjogúság jegyében női huszár, és "hintóvezető" is van. (Bár a kicsinyített képeken ez a tény nem érvényesül eléggé.)
Elnézem még a takarítóembert. (Az én ingyenélő peodofil drágám óta mindenkit fokozottan becsülök, ha dolgozni látom, bármit is csinál.)
Aztán egyszer csak izgalom jeleit észlelem Kedves Ismerősök körében. Én, kevésbé bennfentes nem látom az okát. Aztán eligazítanak: merre nézzek, de legfőképp merre irányítsam a kamerát. Hát, igen, tényleg. Minden jel szerint gyors zajlások lesznek itt, csak tudjam a kamerát jókor jó helyen elsütni. Ráadásul beteges a masinám, nehezen akarja, amit én. Birkózunk rendesen.
És máris rohannak, rohannak, biztonsági emberekkel, Kedves Ismerősökkel a nyakukban - istenem, mit tehetek, rohanok én is. Rohanok előre, aztán szembefordulva megyek hátrafelé, mint a rák - mégiscsak szemből lehet jó a fotó. Csupa izgalom: nagyon gyorsan már nagyon sok kamerás ember kerül elő hirtelen a semmiből, mint felbolydult méhkas, amerre a Nagy Ember és Társa halad.
Egyre nehezebb takarás nélküli képet levadásznom. Itt-ott megállnak, embergyűrűben. Egyik helyen ostorpattogtatásra tanítja egy népviseletes a gyerekeket, hah, ott tök jó a pozícióm, épp szemben, takarásmentesen van a két célszemély. Valaki kissé ráncigál, mire rossz néven venném, máris kiderül: engem óv a pattogó ostortól. Magamban: kit érdekel az ostor és csapása, mikor épp helyzetben vagyok. Hangosan: köszönöm.
És máris arra eszmélek, hogy a rohanás iránya máris az elfelé.
Úgyhogy még próbálom elcsípni, amit csak lehet, ó jaj, a gépem csak még most, csak még egy kicsit... jaj, épp az útjába álltam, na még ezt, na még az utolsót... Ah, sikerült, épp telibe, és épp egy olyat, amihez képaláírásként a "Hosszútávfutó magányossága" szöveget rakhatnám, ha akarnám.Aztán még levezető futásként követem a csapatot - hátha lesz még egy potyakép. De nem. Végülis nem panaszkodhatok.
Viszont hallok már gyalázkodó hangos megjegyzéseket. Anyátok! - mondanám nekik - A saját országotokat, a magyar embereket (fidesz után szabadon), engem, de saját magatokat is blamáljátok. Akárhogy is: Gyurcsány Ferenc Magyarország miniszterelnöke. Nem kell szeretni. Lehet kritizálni, vele vitázni, nem egyetérteni, sőt tiltakozni, a 2010-es választáson Orbán Viktort trónra segíteni. Ahogy demokráciában, civilizált társadalmakban szokás.
Persze amikor az uszítást, erőszakot, félelemkeltést hivatalosan is jogszerűnek tekintik/nyilvánítják, itt mindenre számíthatunk, csak demokráciára, civilizációra nem.
____________________________________
A teljes fotóanyag: 2008.03.15.
