Mindig elragadtatást érzek, ha egy felhasználóbarát tárggyal, szolgáltatással találkozom, hiszen ritka ma az ilyen. Fehér holló. Manapság csak elméletben - marketing tankönyvekben, tréningeken - lehet hallani olyanról, hogy az ügyfél az első.
Soha nem felejtem el, még valamikor a rendszerváltás hajnalán, a csodavárás delíriumában láttam egy riportot a tévében, egy hölgy beszélt lelkesen (azt hiszem, kereskedő lehetett) valami termékük, vagy szolgáltatásuk kapcsán (ma valami managernek mondanánk, de akkor még nem volt divat ez a semmitmondó generálszószos kifejezés). A pontos részletekre már nem emléxem, talán valami külföldi (a fejlett(?), nyugati, bejáratott kapitalista viszonyok közül) rándult ide, lehet, hogy beszállt a cégbe, vagy már meg is vette, nem tudom, mindenesetre jött okosítani a begyepesedett, a szocializmus emlőin vegetált csóresz magyar dolgozókat. És az egyik magyar dolgozó volt ez a hölgy (egyszerűség végett nevezzük a vezető beosztásút is dolgozónak), aki áradozott. Hogy ők most egy nagy dolgot tanultak. Amit ők eddig még nem tudtak. Nem is gondoltak rá. Nevezetesen: hogy a vevő a király. És ahogy ezt mondta! El volt ájulva. Mint aki most jutott egy fantasztikus felfedezés birtokába. A kapitalista szakembereknek hála.
Engem akkor még hidegen hagyott a politika, a rendszerváltozás - egyéb dolgokkal voltam elfoglalva. De már akkor is meghökkentem ezen a kijelentésen. Hogy egy kereskedőnek (még akkor is, ha szocialista) egy nyugati szakember kell ahhoz (nyilván jó pénzért), hogy felvilágosítsa a kereskedelem egyik alapelvére - hát eldobtam az agyamat egyből. (Azóta is keresem.)
Hogy ez a hölgy nem szégyellte bevallani, hogy eddig úgy dolgozott a szakmában, hogy arról fogalma se volt...
Hát nem tudom. Azóta, hogy a létező szocializmus után a létező kapitalizmust is van szerencsém saját bőrön tapasztalni, látom: ez az alaptétel csak elv. A gyakorlat meg egészen más. El is gondolkodom gyakran, hogy a mai kapitalista, állítólag versenyhelyzetben lévő termelők, kereskedők miből élhetnek valójában, ha ilyen (és egyre ilyenebb) sz@r termékeket, szolgáltatásokat produkálnak. A vevő, az ügyfél kiszolgálását meg már ne is említsük.
Bár kérdés, hogy ami itt ma van, az mennyiben kapitalizmus egyáltalán.
Ha nem az, akkor meg micsoda.
Az biztos, hogy a legutóbbi átkosban is voltak szakmájukat szerető, azt magas szinten művelő kereskedők, gyártók. Talán csak annyi a különbség, hogy akkor többen voltak ilyenek.
Talán elég csak az Állami áruház c. filmre gondolnunk.
Pl. az "itt állunk majd télvíz idején gólya nélkül" rábeszélő duma a mai gügyén gügye reklámokat, marketingszöveget magasan veri.
No de visszakanyarodva ahhoz, ami ürügyet szolgáltatott arra, hogy mindezt elmondhattam: egy boríték. Pontosabban egy borítéktípus. A Budapest Bank örvendeztetett meg vele már párszor. Nem kell a borítéknyitással szenvedni: keresni valami alkalmas szerszámot (tollat, ceruzát, kulcsot, csavarhúzót, kést, kötőtűt, csipeszt, reszelőt, fűrészt, fúrógépet, stb), vagy foggal és körömmel tépni, szakítani, hogy hozzájussunk a boríték tartalmához. Nem. E boríték egyszerűen önjáró: önmaga szolgáltatja a nyitáshoz is az eszközt. Oly egyszerű, hogy ehhez bizonyára komoly kutatómunka kellett, ill. bizonyára jóval nehezebb a tömegtermelés megvalósítása. Ezért nyilván az ára is jóval magasabb a hagyományosnál. Igaz: az utóbbi nem hagyja elfelejteni, hogy az élet folytonos küzdelem. Kihozza az emberből a kreativitást.
És megfigyelted-e már, Kedves Olvasóm, hogy egy emberre mennyire jellemző a borítéknyitás technikája? Elgondolkodtál-e már azon, hogy ebből mire is lehet következtetni a személyiségre nézvést? Lehetséges, hogy vannak is erre vonatkozó tudományos kutatások.
És eredmények.
Érdekes lenne ilyet olvasni.
Persze, jusson eszünkbe, hogy az én drága ügyészem módszerét ez sem übereli. Mert ő, amint láttuk, egyszerűen magát a borítéknyitást teszi szükségtelenné: borítékon át is jól olvasható határozatokat, leveleket küldözget nekem. No de talán a Jogszolgáltatás Istenei eléggé egyedülállóak az adatvédelem sutbadobása tekintetében. (Mert ők tehetik.)
És mert megmutatni könnyebb, mint leírni, hát ime, a fantasztikus boríték:
Soha nem felejtem el, még valamikor a rendszerváltás hajnalán, a csodavárás delíriumában láttam egy riportot a tévében, egy hölgy beszélt lelkesen (azt hiszem, kereskedő lehetett) valami termékük, vagy szolgáltatásuk kapcsán (ma valami managernek mondanánk, de akkor még nem volt divat ez a semmitmondó generálszószos kifejezés). A pontos részletekre már nem emléxem, talán valami külföldi (a fejlett(?), nyugati, bejáratott kapitalista viszonyok közül) rándult ide, lehet, hogy beszállt a cégbe, vagy már meg is vette, nem tudom, mindenesetre jött okosítani a begyepesedett, a szocializmus emlőin vegetált csóresz magyar dolgozókat. És az egyik magyar dolgozó volt ez a hölgy (egyszerűség végett nevezzük a vezető beosztásút is dolgozónak), aki áradozott. Hogy ők most egy nagy dolgot tanultak. Amit ők eddig még nem tudtak. Nem is gondoltak rá. Nevezetesen: hogy a vevő a király. És ahogy ezt mondta! El volt ájulva. Mint aki most jutott egy fantasztikus felfedezés birtokába. A kapitalista szakembereknek hála.
Engem akkor még hidegen hagyott a politika, a rendszerváltozás - egyéb dolgokkal voltam elfoglalva. De már akkor is meghökkentem ezen a kijelentésen. Hogy egy kereskedőnek (még akkor is, ha szocialista) egy nyugati szakember kell ahhoz (nyilván jó pénzért), hogy felvilágosítsa a kereskedelem egyik alapelvére - hát eldobtam az agyamat egyből. (Azóta is keresem.)
Hogy ez a hölgy nem szégyellte bevallani, hogy eddig úgy dolgozott a szakmában, hogy arról fogalma se volt...
Hát nem tudom. Azóta, hogy a létező szocializmus után a létező kapitalizmust is van szerencsém saját bőrön tapasztalni, látom: ez az alaptétel csak elv. A gyakorlat meg egészen más. El is gondolkodom gyakran, hogy a mai kapitalista, állítólag versenyhelyzetben lévő termelők, kereskedők miből élhetnek valójában, ha ilyen (és egyre ilyenebb) sz@r termékeket, szolgáltatásokat produkálnak. A vevő, az ügyfél kiszolgálását meg már ne is említsük.
Bár kérdés, hogy ami itt ma van, az mennyiben kapitalizmus egyáltalán.
Ha nem az, akkor meg micsoda.
Az biztos, hogy a legutóbbi átkosban is voltak szakmájukat szerető, azt magas szinten művelő kereskedők, gyártók. Talán csak annyi a különbség, hogy akkor többen voltak ilyenek.
Talán elég csak az Állami áruház c. filmre gondolnunk.
Pl. az "itt állunk majd télvíz idején gólya nélkül" rábeszélő duma a mai gügyén gügye reklámokat, marketingszöveget magasan veri.
No de visszakanyarodva ahhoz, ami ürügyet szolgáltatott arra, hogy mindezt elmondhattam: egy boríték. Pontosabban egy borítéktípus. A Budapest Bank örvendeztetett meg vele már párszor. Nem kell a borítéknyitással szenvedni: keresni valami alkalmas szerszámot (tollat, ceruzát, kulcsot, csavarhúzót, kést, kötőtűt, csipeszt, reszelőt, fűrészt, fúrógépet, stb), vagy foggal és körömmel tépni, szakítani, hogy hozzájussunk a boríték tartalmához. Nem. E boríték egyszerűen önjáró: önmaga szolgáltatja a nyitáshoz is az eszközt. Oly egyszerű, hogy ehhez bizonyára komoly kutatómunka kellett, ill. bizonyára jóval nehezebb a tömegtermelés megvalósítása. Ezért nyilván az ára is jóval magasabb a hagyományosnál. Igaz: az utóbbi nem hagyja elfelejteni, hogy az élet folytonos küzdelem. Kihozza az emberből a kreativitást.
És megfigyelted-e már, Kedves Olvasóm, hogy egy emberre mennyire jellemző a borítéknyitás technikája? Elgondolkodtál-e már azon, hogy ebből mire is lehet következtetni a személyiségre nézvést? Lehetséges, hogy vannak is erre vonatkozó tudományos kutatások.
És eredmények.
Érdekes lenne ilyet olvasni.
Persze, jusson eszünkbe, hogy az én drága ügyészem módszerét ez sem übereli. Mert ő, amint láttuk, egyszerűen magát a borítéknyitást teszi szükségtelenné: borítékon át is jól olvasható határozatokat, leveleket küldözget nekem. No de talán a Jogszolgáltatás Istenei eléggé egyedülállóak az adatvédelem sutbadobása tekintetében. (Mert ők tehetik.)
És mert megmutatni könnyebb, mint leírni, hát ime, a fantasztikus boríték:
