HTML

Bejegyzések


Radnóti Menet 2009

2009.11.20. 18:33 :: e-Vita

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked...
 

Egy óra múlhatott nem sokkal: Az idő figyelése nem jutott eszembe (ezt utóbb bánom).

Mindjárt a startnál ott a kísértés: villamos! Megúszhatnám a leghosszabb, ezért a legkritikusabb távot. A villamos épp az első menetállomáshoz szállítana, még haza is szaladhatnék enni, inni, pihenni, egyéb testi szükségleteket kielégíteni. Aztán felüdülve újra csatlakozhatnék a menethez. No de hát hogy nézne az ki? Mindjárt az elején lelépni? Majd később is lehet ezt, ha nem bírom. Így hát csak búcsút intek pár társunknak, akik valóban nem vállalkozhattak ekkora útra, és villamosra váltottak.

A csapat élén igencsak kilépnek. Nem hiszek a szememnek: ott az élen a 79 éves társunk! Hát akkor én hogyne bírnám. Az idő kegyes hozzánk: szépen kezd sütögetni a nap. Máris érzem: túlöltöztem. Még nem kezdek vetkőzni - nem baj, ha egy füst alatt kiizzadok pár dekát. A derűs időhöz illik a társaság derűs hangulata. Még futja az energiából beszélgetésre. Bár talán kéne tartalékolni későbbre.

Mindenféle kertek alatti utcácskákon cikkcakkozunk, a térképen nem követem az útvonalat (az is energiát fogyaszt), annyi bizonyos, hogy valahol Európában vagyunk. Földrajzilag.

Néha ugyan elfog olyan érzés, mintha ismerős lenne 1-1 utca, tér, de ez most nem fontos. Az élenjárók biztosan tudják, merre járunk, és ez elég.

De ha eltévednénk, majd kérünk útbaigazítást a rendőröktől, akik autóval mellettünk araszolnak.

De nincs baj, határozottan menetel a kis csapatunk. Csak megyünk, csak megyünk.

Aztán csak megyünk, csak megyünk.

Megyünk...

Csak megyünk...

Talán lehetne picikét lassabban...

Csak megyünk...

Ez tényleg erőltetett menet...

A víz már mindenféle testtájamról csordogál.

A ruhám felissza. Még.

Csak megyünk...

A kabátot leveszem.
Legalább szikkadjon.
Kicsit én is...

Csak megyünk...

Valaki cukrot kínálgat.
Nem szeretem a cukrot.
De most ez nem fontos.
Energia kell: veszek belőle.

Csak megyünk...

Úgy tűnik, már időtlen idők óta menetelünk. De van rosszabb: az érzés, hogy időtlen időkig fogunk még menetelni.

Csak megyünk...

Megyünk...

Szól a leggyengébb láncszem.
A térdem.
Aztán a bokám.
Az egyik. Aztán a másik.


Sandítok járművek után, innen még nem is tudnám egyszerűen beelőzni a menetet. Ismeretlen BKV járatok tűnnek fel, majd el. Hagyom. Hiszen a többiek is mennek, bírják, és nem csak a fiatalok, hanem az idősebbek is. Hát akkor nekem is menni fog. Nem természetem feladni. Amíg lábon vagyok, addig menni is tudok. Majd ha összeesem, akkor majd mondhatom, hogy nem megy(ek). De csak akkor. Egyébként is van velünk orvos, mi baj történhetne?

Valaki mondja: no, a rendőrök is itt hagytak már bennünket. Tényleg: épp nem látni őket. Csakhogy itt a közlekedés már bonyolódik: nem lehet csak úgy akárhol gurulni. Még a rendőröknek se. Később elő is kerülnek...

Az erőből még tűnődésekre is futja. Múlt és jelen. S jövendő? Hm. Amikor, sok-sok éve az írásbeli érettségin a "Nem tudhatom" elemzésével elbűvöltem az érettségiztető bizottságot, ki hitte volna, hogy nem csak a múltról írok, hanem a jövőről is. Különös. Ha akkor volt mondanivalóm a dologról, hát most ezerszeresen van.

A társaság többi tagján is látszik már némileg a megtett út hatása. De azért trappolnak ők is derekasan. Akárhogy is, ezek a fiatalok fantasztikusak. Hogy kitalálták. Hogy megszervezték. Hogy végigcsinálják. Gójmacsó urak, ez aztán az igazi férfias tett. Nem drága motorokkal repeszteni. Vajon hányan csinálnák ezt végig? Bírnák-e egyáltalán? A motorbőgetés, a bőrszerkó, a kívül viselt "magyarság" smafu. Ccö. A
Markó utcába túrát szervezni? A második emeletre? Ugyan, ugyan, gójmacsó urak! Nem illő az magukhoz. 20 kilométert menni egyhuzamban, tempósan - az már valami!

Hát mi megyünk.
Csak megyünk...

Verssorok és a fájdalom lüktetnek szinkronban.

Egyik a lelkemben, másik a testemben. Összhang van.

Vándorló fájdalomként...
...De mégis útnak indul...

Csak megyünk...

A Dunát vágyom látni, nagyon.

Csak megyünk...
De hisz lehet talán még...

Hoppá, hoppá. Villamos!!!
Pont arra megy, amerre mi!

Egy végtelennek tűnő, de nyílegyenes út előttünk.
Villamossal! A Kőbányai út.

Kezdek reménykedni, hogy eljön az az idő, amikor megérkezünk a Városba. Az emberek is kezdenek szaporodni.

Erős kísértést érzek: egy villamos megálló.
Vándorló fájdalomként mozdítom bokám s térdem
.

Aztán még egy villamos, még egy kísértés. Ezzel is bemehetnék egyenesen az első állomásunkhoz.

Egy újabb kísértés.
Pár pillanatra megállunk.
Rögtön leülök.

De már megyünk is tovább, a kísértést otthagyom. A mi kedves 79 éves társunk továbbra is az élen halad.
Derűsen.

Hát hogyan adhatnám fel én?

Csak gyerünk, gyerünk...
De mégis útnak indul,
mint akit szárny emel...
Csak az a térd! Csak azt tudnám feledni!

Menni vagy meghalni... Radnótinak megvolt mindkettő. Rejtőnek is.

Oly korban élek én...? Gyerünk, csak gyerünk...

Vízre vágyom. Nagy, nagy vízre. A rakodópart alsó kövén ülnék... Nézném, hogy úszik el a dinnyehéj...

Egyezkedem a vegetatív szisztémámmal: bírjad, gyerünk! És fordítva.

Inni nem iszom. Így se győzöm kiizzadni azt, ami kezdettől fogva vágyamat táplálja egy kis intim helyiség után, ami az egyetlen olyan, ahol az ember egyedül lehet.

Hihetetlen: a Hungária körúthoz érünk. Mert megérdemeljük. Na ugye: a nagyobbik felén már túl is vagyunk. Itt már ismerősebb minden: nagy forgalom, zaj, rossz levegő. De most elmondhatatlanul tetszik.

Pillanatra eltájolom magam, mint az utvonalterv.hu : azt hiszem, eggyel odébb, a Vajda Péter utcánál vagyunk. Mondom is: a Népszavásoknak elég lenne csak kinézni az ablakon, le se kéne fáradniuk, hogy hírt adhassanak rólunk az olvasóknak. De mert rájövök: ez az utca nem az az utca, hát nem várhatjuk el tőlük, hogy ilyen messzire jöjjenek a téma után. Nemde.

És innen már látni is az alagút végét: azok a magas új lakóháztömbök (valami lakópark) már azt jelzik, hogy a Teleki tér a közelben van. Lesz. Mert a szemnek gyakran közelebb van valami, mint a lábnak. Hát még a térdnek. Még egy darabig rakosgatjuk a lábunkat egymás után, mire a Teleki téren átvághatunk (az utvonalterv.hu tanácsát kissé felülbírálva). Lám, röpke két óra, és már itt is vagyunk. Rendőröstől. Innentől a közlekedési lámpák nagyobb sűrűsége miatt talán még ők is hasznosabbnak érezhetik magukat.

Hát, innen már, kedves bokám s térdem, ki kell bírnotok. Mi már ez a maradék táv az eddigihez képest?

Fogalmam nincs, hogy hol van pontosan az első állomásunk, a Kis Varsó, pedig viszonylag ismerem a környéket.

Hát lássuk.

_____________________________________________________________________________

Források, hivatkozások:
Az első rész: Erőltetett Menet 2009 - A temetőben

József Attila: A Dunánál
Rejtő Jenő: Menni vagy meghalni
Radnóti Milkós: Nem tudhatom
Radnóti Miklós: Erőltetett menet
Radnóti Miklós: Töredék
Útvonalterv.hu

Szólj hozzá!

Címkék: politika társadalom fasizmus tendencia

A bejegyzés trackback címe:

https://e-vita.blog.hu/api/trackback/id/tr121540278

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Pontos idő, Budapest

Friss kommentek

Frissekhez gyorskapocs

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30